Horger
Antal gyűjtéséből
Csángó
népmese
Hol vót, hol nem vót, miég az Óprinaráncán ës túl vót, de lakott ëccër két özvegy
asszon két taluban s annak vót ëgyiknek ës ëty
fija, s a másiknak is. Elindultak üők, hogy
keressenek ojan hejët, hogy szolgáljanak ëgyütt.
Elmënnek ëgy városba és ott vót ëggy öreg asszon,
a kapuba állott. Kiérdëtte : Hova mëntëk fijaim?
- Mink bizon elmënünk szolgálni, kenyerët keresünk öreg özvegy anyánknok.
- Gyertëk hëzzám, mer ién mëkfogadlak, oan nagy dógot se adok nektëk. Van nekëm
ëty tehen; azt üőrözze az ëgyik, a másik
addig az ëstállóból a ganyét takariccsa ki.
Másnap a küsebb legén kihajcsa a tehent a legelüőre. A hogy a városból kihajcsa
futni kezd a tehén, utánna a legény. Addig futnak,
hogy mindakettő hobba keverëdik. De a tehent
mégës úgy megüőrzötte, hoty haza nem tudott
futni.
Estére haza hajcsa a tehent. Kérdi a másik: Hát ëcsém, hogy viseli az a tehém
magát?
- Abbizën bátyo, nagyon jól viseli az a tehém magát. Mer ahogy a városból kihajtod,
minnyá lefekszik, egész nap úty fekszik. Tés tudnál
ëlegët aludni mellette, de nagyon vizes a hej,
azér nem tucc lëfeküdni. Hanëm te juó erüős
vagy, kössünk rád ëggy juó nagy mosó padot, a
hátodra, hoty tuthass heverni.
Fël ës kötték másnap a hátáro és kihajcsa a tehent. Ahogy a városból kihajcsa
a mezüőre, futni kezd a tehen, utánno a legény,
hogy a hob szotyogott lë mindakettüőről,
de mégës megüőrzötte úgy a tehent, hogy haza
nem eresztëtte.
No most má haza mënnek. A kapun elig iér bé, aszongya: no ién ëcsém, ién többët
nem üőrzöm eszt a tehent. Hoty te ingem ugy
mektromfoltál, aszt se felejtëm el. Ingem fizessën
ki az asszom, mert ién többët itt nem ülök.
- No de ién se! - mongya a küssëbb.
Hát ahogy igy osztakoznak, mëkhajja az öreg asszon. Aszongya: Gyertëk bié, hoty
fizesselek ki, mer miég ijen szolgájim nam vótak,
akik a tehent ugy megüőrözzék, mint tü. Van
itt az ereszbe ëgy naty szuszák félig aranyval.
Vëgyetëk magatoknak amennyit teccik.
De most ëgyik sem akar bémënni. No most már mégës bémënën a küssëbb. Elkapja
a zsákot, tőtt ëgy vékányi aranyot, de üő
és bébújik a zsákbo és fëlnyujcsa a zsák szádát.
A nagyobb mëkkapja, nem ës ügyeli, hogy mi vam benne, kihúzza, fëlvëszi a válláro,
fut vélle ki a mezüőre és oda lëdönditti
a zsákot.
A küssebb legény a zsákbo aszongya: Lassan koma! az ódalom maj bétörted!
Avval kikőlt a zsákból.
S hogy kikőlt a nagyobb osztég elalutt. No csak azt várta a küssebb. Felvëtte
az aranyot a hátáro s elvitte az erdüőbe.
A nagyobb mit szokotál, mit nem, elmenën a városba s vëszën magánok ëty szivu
ostort és a végire ëty sejëm csapot. És sziép
hódvilágos éccoka vót. Elindul ő ës, és eliér
abba az erdőbe. Kezd igën, igën rittyëktetni,
mintha hat ökröt hajtana. És kiájcsa: Hi, Rëndes,
Csëndes! mintha igazi naty terit vinne a szekerin.
Mëkhajja a kissëbb legén és elé mënën oda és kiërdezi: Bátyo nem vinne el, ety
kevés terim van?
- Én biz elviszëm, csak hozza ide.
Oda viszi és akkor lásso, hogy az az ő pajtáso, akivel az aranyot együtt
szolgálták.
- No ahogy a fene ëtt vóna mëg, hogy ugy mëktromfoltál!
Most már együtt viszik haza a pénzt. De hoty szovam ne felejtsem, a kissebb ugy
a tëmplom mellett közel lakott, mint ide, në,
Fejér Gyula tisztëletës ur, a nagyobb mëg mint
ide Zajzon. Aszongya a nagyobb, hogy ëste, ha
mëggyujtják a gyërtyát, el fog jönni, hogy osszák
el a pénszt, és aszonta, hogy vigyék el a tëmplomba,
hogy ott osszák el. De hogy a nagyobb haza mënt,
a küssebb az aranyval a szomsziédba mënt és ott
ëgy rakás bakóc vuót és az alá bébujt.
A nagyobb mikor bëjött, hogy elosszák a pénszt, a küssebb már el volt bújva.
Kérdi a nénjétől: Ugyan hova mëhetëtt?
De az aszt mongya : Én nem tudom, mer hogy te lemëntél, é ës elmënt minnyár.
Kapja magát a nagyobb és üő ës oda mënt a szomsziédba. Hányni kezdi a bakócot
és bömbölni kezd, mint a bika. Eccër a kissebb
mëgjedëtt és a bakóc alól kezdi mondani, hogy:
Hó bika, hó bika, hó bika!
- Ne hó bika, hanem gyere és hoszt ki a pénszt!
No most má kihoszta a pénszt és elmëntek a tëmplomba. Mëggyujtották a gyërtyákat.
Mikor a pénszt majd mind elosztották vóna, hát
ni, tizenkiét tolvaj is odamënt vót, hogy a mit
raboltak, osszák el. Mëgjett a két fiju s a nagyobb
magát fëlfeszitëtte a falra, s a küsëbb bebujt
a székëk alá. A tolvajok nagyon mëgörültek s a
sok aranynak, a mit ëzek otthattak.
Mikor má maj mind elosztották a pénszt, a tolvajok kapitányik aszongya: Tënnap
vëttem ëty kardot. Mëkpróbálom ebbe a hóttestbe,
hogy lám, hogy vág-e?
Akkor az mëgjedëtt, a mejik magát mëkfeszitëtte, fëszökött s aszongya: Amennyi
halott a világon, mint kejën fël!
A küssebb a székëk alatt dörgetni kezd, s ugy mëgjettek a tolvajok, hogy mind
elszalattak.
No most már pénz nekik elég maratt. De mikor már mind elosztották vóna, a küssëbbnek
ëty krajczárval kevesëbb maratt, ezën asztán juól
hajba kaptak.
A tolvajok kapitányik asztmongya a tolvajoknak, hogy egy darabig futtak, hogy
ëgy mennyën vissza közülik s nézze mëg ha nincsënëk
sokan a halottak, mënnyenek vissza és vëgyék el
tőllik a sok aranyat.
A tolvaj odamënt és békukucskált az ablakon. Mëglássa a nagyobb legén, kikapja
a sapkát a fejiből s aszongya a küssebnek
Më, mer e megér ëty krajcárt!
Avval mëgjedëtt a tolvaj ës futott vissza a többihëz. Aszongya: Csak fussunk,
mer annyian vannak a halottak, hogy nem jut mindenikre
ëty krajcár!
No mostan már hazamëntek a fiuk s ojan nagy gazdák lëttek belőllik, a mijen
többët nem lëhet találni. Mëgnősültek, boldogul
éltek ës májég ës élnek, ha mëg nem haltak.
(Horger Antal gyűjtése, elmesélte Veres István, Pürkerec.)
*
A kötetben A tréfás legények címmel jelent meg. Ezt a változatot nem sokkal
a gyűjtés után közölte volt Horger Antal
a Brassói Lapokban. Azért tartom érdekesnek a
mai olvasó számára, mert a kötetben közöltnél
hívebben követi a hétfalusi magyar nyelvváltozatot,
noha olvasás közben érezzük, hogy a korabeli lapnál
sem a szedő, sem a korrektor nem ezt az anyanyelvjárást
beszélték volt. (H. Gy. megjegyzése.)
Édesapám
keresztelője
Mikor apámat keresztelték, tizenöt
esztendős fiú voltam. S a bába elküldött
a Tatrang vizére, hogy hozzak egy korsó vizet,
hogy megkereszteljék. Én elmentem a Tatrang vizére,
de a Tatrang vize egészen bé volt fogyva. Ütöm
a lábammal, ütöm a kujakommal, s nem törött bé.
Kapom a fejemet s bétöröm a jeget, de a fejem
belészorult.
Hozok egy korsó vizet s jövök a Döblönnél hazafalé. Három csíki cséplő
úgy csépel a fiszfákon, hogy a szem mind felekedt,
de a szalma lehullott a földre.
Mondom nekik:
- Jó napot adjon isten, kárbacséplők!
Azt mondják nekem:
- Isten hozott, fejetlen láb!
Kapok hátul, s hát nincs ott a fejem. Visszamënyëk, hát a fejem a bogáncskóróból
lábat csinált, úgy iszánkodik a jégen. Eleget
intem, hogy jöjjön ő hëzzám, s nem akar.
Kapok egy követ, utánhajítom s letörtem mindakét
lábát. Helyretettem a fejemet s hazajöttem. A
bába még jól megszidott, mért ültem (maradtam)
annyit.
Mondta, hogy:
- Tégy fel tizenkét köböl búzát
s vidd a malomba. Őröltesd meg, süssünk egy
hamupogácsát apádnak keresztelőjére.
Felrakom a búzát, béfogom a tizenkét ökröt, mënyëk a malom felé, hát egy sëppedésbe
megreked a kerek. Eleget hajtom én jobbra, balra:
nem bírják. Leszedem a búzát a szekérről,
befogom az ökrök helyett, az ökröket pedig a szekérre:
elérek a malomhoz.
A malom nincs odahaza, elment eperért.
No, én az ostornyelet felütöm az ökrök elejébe, kimënyëk a hegyre a malom
után. Hát akkora epreket kapok (találok), mind
egy nagy fekete csíki fazék. Eleprészgetem magamat,
hát egyszer eszembe jut, hogy a malomba küldtek.
Visszajövök, hát az ostornyelemből olyan fa lett, tizenkétszer a sergës
madár beléköltött. Felhágtam a fára hogy a kiszedjem
a madarakat, hát egy nagy lik van a fán. Dugom
egyik kezem: nem fér; dugom mindakettőt:
úgy se fér; dugom a fejemet: belé férek a fába.
Gondolkozom, mit csináljak én ennyi sok szép madárral. Zsiribicekötéllel ëssze
volt kütve az ingem, a madarakat béraktam a kebelembe.
Most gondoltam, hogy én most hogy bújjak ki a
fából. Dugom egyik kezemet: nem fér; dugom mind
a kettőt: úgy sem; dugom a fejemet: úgy sem.
Eszembe jut, hogy van egy baltácskám, elfutok
haza s kivágom magamat.
Kimënyëk a fa tetejére, gondolom, le se szállok, most elrepülni tudok. Repülök
az Olt felett, két szászné mosott az Olt széjin.
Felnéznek, csudálkozva mondják: okhár, okhár!
Én azt gondoltam, azt mondják, hogy oldjam hát
meg a gagyám kötelét. Meg oldtam, béestem a Dunába.
Annyi halat kiütöttem belőle, hogy tizenkét
esztendeig vastalpú szekerekkel hordták, mégse
tudták elhordani. Csóré cigánygyermek, a kinek
inge sose volt, kebelébe hordta el a fogyatékát.
Én nagy bajjal hazajutottam, idehaza apám jól elvert s elkergetett. Elmentem
Márkosba szolgálatot keresni. Akadtam egy jó gaydaszonyhoz,
elpanaszoltam, hogy én szegény árva gyermek vagyok,
sem apám, sem anyám. Az asszony szánakozva béfogadott,
erős kását adott ennem, béfektetett a sutuba,
s adott egy zsiribicekötelet, kössem össze az
ingemet. Volt az asszonynak egy hamis ura. Mindig
a kocsmában többet ült, mind otthon, s mozsikás
ës volt. Hazajött s kérdi:
- Miféle gyermek ez?
Azt mondja:
- Igen, a kásából. A maga részét meghattuk.
Az asszony elétette az urának az ételt. S mondja nekem:
- Most gyere fiú, egyél! - s a kólbácsot a vállára tette. Én eleget könyörgöttem,
hogy nem eszem, mert ettem, a néki nem volt elég,
muszáj volt, hogy én ës egyem. De mivel én jól
voltam lakva, s láttam, hogy a gazda kólbáccsal
jár, mindjárt gondoltam, hogy rossz ember lehet.
Én a kásából az én részemet béraktam a kebelembe,
hogy majd holnap legyen mit egyem.
Mikor a gazda jóllakott, elévette a hegedűt, hegedülni kezdett és ingem
erőltetett táncolni. Én eleget jajgattam,
hogy én nem tudok táncolni, de a kólbáccsal vaj
kettőt suppantott. Akarva, nem akarva szöktem,
s a zsiribicekötél elszakadt, a kása kiömlött
a földre kebelemből.
- No megállj tolvaj! Már előre meglopsz?
De míg a gazda a kólbácsot előszedte volna jóformán, kiugrottam az ajtón,
elfutottam igyenëst Szentgyörgyre. Ott bészegődtem
egy jó gazdához, s kiküldött a lovakkal a gyepre,
hogy őrözzem. Én ott a más gyermekekkel ësszebarátkoztam,
ostorokat fontunk, rittyëgtettünk, s a lovak a
tilalmasba mentek, béhajtották. A gazda megfenyített,
hogy hát megbékóz a lóhoz. Egyik békót a lónak,
a másikat nekem tette a lábamra. Volt egy fanyelű
bicskám, s a lónak a lábát csiklában levágtam,
s a békót felhúztam a lábamra, elfutottam Kökösig.
Ott éppen szénatakaráskor volt. Felhágtam egy szénebugjának a tetejére, hogy
a farkasok nehogy megegyenek. De odajött egy leány
szeretejével s szerelmeskedtek. De mondja a leány,
hogy:
- Többet ne, mert ha gyermek lesz, ki tartja?
Én ezeket mind hallgattam ott. Azt mondja a legény:
- A ki fenn van. (T.i. Isten)
Én megijedtem, hogy velem tartatják
el s azt mondottam:
- Majd apád!
Avval leszöktem (leugrottam)
s egész hazáig futottam. S a békót itthon apám
vette le a lábamról. Ha nem hiszik, menjenek hëzza,
s ő megmondja.
Ezt a hétfalusi csángó mesét Horger
Antal gyűjtötte Tatrangon.
Mátyás
királ iés a sziékël embër liáno
Mátyás királnok vuót ë hü szuógájo.
Iés kikütte jaz országut mellié, ahunn vuót ë
küő iés aszonta:
- Minden embert, a ki jaz országut
mellett jár, kericcs oda, hogy nyujzzák mëg a
követ, met jez a királ poroncsolatja iés a királ
akaratja.
Sok embërt odakeritett, de mindamennyi
a vállát hujzogatta.
- Mit csájjunk, hoan nyujzzuk
mëg?
Ëccër ë sziékël embër ës mënt
arrafele a liánávol. Ëccër aszongya a liánocska,
hogy ott szokotálnak:
- Apám, mënj fël Budára Mátyás
királni, iés mommeg, hogy eliébb viétesse a küőnek
viérit, esztán megnyuzzuk.
Ëccër aszongya Mátyás királ a
sziékëlnek:
- Hát te honnét tanuótad jeszt,
te sziékël embër, hogy ién eliébb viétessem viérit
a küőnek? Te furfangos embër!
No, mongya, hogy ë liánocskájo
vagyon s a mongya. No, hogy ammonta, adott
niéki kiét divuót s ëggy csumuó piénzt.
- Vidd el jeszt a liánodnak,
ültesse el. Mikuó megnüőnek a divuók, há
akkuó jüőjj fel hëjzzám.
De hogy odavitte, a liánocska
ëccëribe fëltörte iés mëgëtte a divuókat. No,
mongya a sziékël embër:
- No, most adott neked Mátyás
királ bajt eleget.
Avval mind elterültek jaz embërëk
onnat a küőtüől, met nem këllëtt megnyujzni.
Egy idüő mulva aszongya
a lián jaz apjánok:
- No mënny fel, apám Mátyás királni,
s mommeg neki, hogy mán kifejlëttek a divuók.
E vuót a kiét csëcse a liánnok.
Akkuó adott a sziékël embërnek
kiét kendërt Mátyás királ. Monta, hogy a kiét
szál kenderbüől csájjon füőkötüőt
a királi rëzëdënciának. Esmët adott a sziékël
embërnek ëggy csumuó piénzt, iés a sziékël embër
jaszt a kiét szál kendërt vitte hajza a liánánok,
hogy csájjon füőkötüőt.
- Immán adott a királ bajt nekëd
eleget, te lián.
De a lián látott jaz udvaron
kiét hajokot. Fëlvëtte.
- Vidd el a királnok, s mommeg
neki, hogy csájjon ebbüől ëjsztovátát, csüőllüőt,
vettiélüőt, fejtüőt, hasolluót s akkuó
csálok neki füőkötőüt, a mënnyi këll.
Monta Mátyás királ a sziékël
embernek ojsztág, mikuó jasz a hajokokot hëjzzávitte:
- Mommeg a liánodnak, ha ujan
okos, akkuó jüőjjön hëjzzám: se uton, se
utfiélen, se öltëzve, se csuórién, s ha ujan sziép
arculatja vagyon, mëg ës vëjszëm - me Mátyás királ
akkuó miég nüőtlen vuót -, hojzzon ivándiékot,
s ne ës, köjszönjön ës, ne ës.
Ëccëribe a lián fogott ë verebet,
jaz jaz ivándiék, mikuó a királni iért, akkuó
elerejsztëtte. Meghajtotta magát ëggy kicsit,
de nem szuólt ëggyet ës. Jaz apjánok vuót ëggy
nagy háluó, abba mënt a királ elibe. Jaz apjánok
vuót ëggy szamár, annak mëgfogta a farkát iés
mind a szamár mëntin mënt. Há nem jaz ország utján
jüőtt, hanem a szamár nyomábo.
De irtuó sziép fejiérniép vuót.
Ëccëribe megcsuókolta, kejzet fogott, mëgmátkásottak,
mëglëtt a nagy bál. Ujan bál vuót, hogy a Duna
vijze akkuó válott borrá, mikuó Mátyás királnok
a lakadalma vuót.
Nagyon juól iéltek ë darabig,
mig uj hájzosok vuótak. De ëccër lett ë sokadalom
abba a városba, Budán. Amint a szekerek ëjsszegyuruójztak,
ë szëgén embër kancájo erüőst csitkuózuó
vuót. Lefekütt s mëgcsitkuójzott, iés ë más embërnek
a szekere alá nyomta ki a csitkuót. Mikuó a szegién
embër mëglátta, hogy a kancájo mëgcsitkuójzott,
ki akarta hujzni a csitkuót a szekiér aluól, de
a nem ëngette, aszonta Mátyás királ ës, hogy a
szekiér alatt vuót a csitkuó, akkor a szekiér
csitkuójzta, s nem a luó.
Ugy mëgbusulta a szegién embër
magát, no de kijüőnek onnat a törviényhájzbul,
iés üő bijza hallotta, hogy a királnié miég
okosabb, mint jaz ura, iés szokotálja, hogy biémënën
iés kiér tanácsot. Biémënën a Mátyás királ felesiégini
iés elpanajszolja baját.
- Uó te szegién embër, láccik,
hogy szegién embër vagy! Mënny el iés keress ë
háluót iés ë gübülüőt. Mënny ki a mezüőre,
iés ott a homokba szurd a gübülüővel iés
csálld, hogy halájszol a háluóval.
Ugy ës tëtt a szegién embër.
S a királ meglátto iés biéhivatta, hogy micsa
szamár embër, hogy a homokba halat keres. Aszongya
a szegién embër:
- Bijza nincsen, de a szekiér
ajjának sincsen csitkuó!
- Uó, te szegién embër, tom,
hogy a felesiégëm tanácsolta jeszt, no de nem
baj, lëgyën abba, vijsszarëndëlëm nekëd a csitkuót.
De avval a királ ugy megharagudott,
hogy a felesiége mié adott ujan tanácsot a szegién
embërnek. Biémënt a felesiégini, monta, elpuccoljiék,
a királi iéletben a nap mëg ne tüőkkedje
többié.
- Nem bánom, el ës mënëk, csak
ëngedd mëg, hogy a mit szeretëk, kedvelëk, el
ës vihessem magamval.
- Jaszt juószivvel mëgëngedëm
- monta a királ.
Avval elküőtöjzött a felesiége.
Tutta, hogy jaz urának ujan szokása van, hogy
östve lefekszik a paplanyos ágyba iés ott elalszik.
Akkuó niégy embërvel odamënt, iés a paplanynak
a niégy szëgit megfogatta iés elvitette a királt
ës oda, ahova üő kötöjzött, ëggy bándoros
ablaku hájzbo. Mikuó huónap mëgiébredëtt, s látja,
hogy alig lát ki a bándoros ablakon, aszongya:
- Mija?
Aszongya a királnié:
- Te mëgëngetted, hogy elvigyem,
amit legjobban szeretëk, hát elhojztalak magamval!
Esmënt mëgcsuókolták egymást,
iés máig ës iélnek, ha mëg nem haltak.
(Veres András, Pürkerec, 1890)
|