A nagycsalád rendszere

A kiscsalád kb. négy-tíz személyből állott, tagjai a gazda, gazdasszony, gyermekek, esetleg a szülők. Házasságuk után a gyerekek elköltöztek. Ha ott maradtak a szülőkkel, akkor is más szobába költöztek, külön háztartást vezettek. A kiscsalád kommunikációs viszonyai közvetlenebbek egymás között, mint a nagycsaládban. Több idejük volt az egymásra figyelésre. Az ellenőrző szerep itt is a gazdára hárult, ő döntötte el a munka menetét, ő tervezett. A közös teendők megbeszélésében szerep jutott a gazdaasszonynak is. Nem volt döntő szerepe, de javaslatait előadhatta mind a benti, mind a kinti munkára vonatkozóag is. Új család alapítása után gyerek- és szülő családja között kölcsönösen segítő viszony alakult ki.

"Miután megnősültem, már csak aratáskor és András napján kerestük egymást." - más faluba házasodás esetén.

"Át-átszaladtam még anyámhoz, kérdezni ezt meg azt: mit kell tenni a levesbe, mikor ültessem az uborkát." - szomszédba való házasodás esetén.

"István napján szokott összejönni a nagycsalád. Apámat is, engem is Istvánnak hívnak és ezért. Ettünk, ittunk és jókat mulattunk."

"Karácsonykor az istentisztelet után mindig anyámékhoz mentünk ebédre. Ilyenkor még András bátyám is hazajött Bukarestből, mivel ott szolgált."

A gyermekek a hagyományokat a családból öröklik. A hagyományőrzés szorosan összekapcsolódik a család és az egész közösség életében. A hagyományok időben való terjedését a szülők biztosították generációról generációra. Tudatosították bennük az illmszabályok rendjét, a köszönési és megszólítási formákat, a munka rendjét, alakították erkölcsi érzéküket is.

A családban a apát a gyerekek "apám"-nak, "édesapám"-nak, az anyát "anyám"-nak, "édesanyám"-nak szólították. Házastársak egymást a nevükön szólították, a férj tegezte a feleségét, de a nő nem: "Jöjjön, kend!". A szülők a fiú-, illetve a lánygyermeket a nevén kívül "fiam"-nak is szólították. A fiútestvéreket a nevükön szólították, esetleg "bátyám"-nak vagy "öcsém"-nek a körkülönbségtől függően. A lányokat szintén a nevükön szólították, de a nevük mellé még hozzátehették a "néném", "húgom" megszólításokat.

A nagycsaládokban gyakori volt a testvérek közti nagy korkülönbség. Ebben az esetben a legkisebb gyerek a legnagyobb fivért "bácsi"-nak, a legnagyobb lánytestvért "néni"-nek szólította és nem is tegezte.

A nagyapát a gyerekek "nagyapá"-nak, "apó"-nak, "bapó"-nak, "papó"-nak vagy "mápó"-nak, a nagyanyát "nagyanyó"-nak, "anyó"-nak, "nannyó"-nak vagy "mányi"-nak szólították. "Mányi"-nak szólították még a nagyanya korabeli nőrokonokat is.

Megszólítások a családban

A család összetartó szerepe napjainkban is fennmaradt, de már csak a kiscsaládokban. A fiatalok igyekeznek új otthont alapítani. A szülőktől nem idegenednek el, kölcsönösen látogatják egymást.

Rokonok, szomszédok

Az egyén számára a családon kívül a legfontosabb a rokonok és a szomszédok csoportja. A rokonokhoz vérségi kötelék fűzi, a szomszédokhoz pedig az azonos helyhez, területhez tartozás. Mindkét esetben kölcsönös kommunikációról van szó. Néha az egyén-szomszéd visszony erősebb is, mint az egyén-rokon viszony, a közelségből eredően.

A rokonsági viszonyokon a kölcsönös segítséget, a közös ünnepléseket értjük. A faluban élő rokonokat általában ünnepnapokon keresték fel.

"Mi csak a kalácsot és egy üveg bort vittünk, a többit apámék állták. Összegyűlt a rokonság, hogy alig fértünk az asztal körül."

A családi, rokoni ünnepléseken az ünnep jellegétől függően állandóan visszatérő motivummá vált az ünnepelt köszöntése, az ünnep emlegetése. Ezen kívül fő beszédtéma volt a családtagok helyzete, gondjai, tervezgetései. Ha már az amlített témákat kimerítetteék, a nők áttértek általában a szomszédok, ismerősök, barátok helyzetének megbeszélésére, a férfiak inkább politizáltak, vagy a szántóföldhöz kapcsolódó tennivalókról beszéltek. A mulatáshoz hozzátartozott a viccelődés meg az éneklés is.

Szükség esetén mezei munkánál, aratásnál, kaszálásnál, disznóölésnél stb. ugyancsak a rokonokat, szomszédokat kérték meg, hogy segítsenek.

"Kaszáláskor jött apám, Imre sógorom, meg a bátyám és egy-kettőre lekaszáltuk az egész mezőt. Másnap már a sógoromékhoz mentünk kaszálni."

"Ha esküvő volt, a rokonság sütött-főzött, és ők is szolgáltk fel."

"A házunkat én építettem fel a rokonokkal. Sokat segített az öcsém, mert ő az ácsmesterséget is kitanulta. Aztán János bátyám, apám, Imre sógorom, a komák. Még az asszonyok is ott voltak vizet hordani."

A szomszédokkal gyakran közvetlenebb kapcsolat alakult ki, mint a távolabbi rokonokkal. A mindennap belátogató szomszédasszony szinte családtagnak számított, míg a csak évente hazalátogató rokon vendég volt.

A szomszédolás gyakorisága általában a rokonok közötti viszonytól függött. Jó viszony esetében mindennaposak voltak a látogatások, sőt egymás gyerekeit is keresztelték. A harmadik-negyedik szomszéd már ritkábban jött látogatóban. Kölcsönkérni, vagy egyszerűen csak beszélgetni mentek. A nők főleg kisebb dolgokat, élelmet kértek kölcsön, a férfiak egymás segítségét kérték a nehezebb munkákban.

"Átszaladtam egy kicsit beszélgetni."

"Egy kis lisztért, tojásért a szomszédba szaladtunk. Aztán megadtuk, mikor nekünk is került. Közben még ezt-azt megbeszéltük."

"A szomszédasszony akkor jött, amikor nem is vártuk. Mindent tudni akart, mindenhová beütötte az orrát."

"Megfőztem az ebédet, aztán átmentem a szomszédba beszélgetni, amíg az uram hazajött."

"Nagyon jó szomszédaink voltak. Mindenben segítettek, ha megkértük. Ha baj volt, mindig késznél voltak."

"A legtöbb hírt mindig a szomszédból tudtam meg. Anna néni mindig tudta, hogy mi történt a faluban. Ezért is szerettem odamenni."

Szomszédok és rokonok között a kommunikáció beszélgetés útján történt. Ellenben a távolabbi rokonokkal a rendszeres kapcsolatot levelezés által lehetett fenntartani. Karácsonykor, húsvétkor, újévkor minden rokonnak küldtek üdvözlőkártyát. Születés- vagy népnapokkor szintén.

Az idősebb nemzedék gyakrabban írt levelet a távolba szakadt családtagoknak, mint ezek kölcsönösen. A gyerekek is írtak, de rövidebben és ritkábban.

Ma a levelezés helyét átvette a telefon. Jelen pillanatban a családok negyven százalékának van telefonja. A telefon behatolása Hétfaluba a nyolcvanas évek elejének folyamata volt. Először az intézményekhez (iskola, egyház, jegyzőség, orvosi rendelő, rendőrség) vezették be a telefont, majd a telefont igénylő családokhoz is. Így könnyebbé vált a kommunikáció a más városban élő rokonokkal is.

A szomszéd- és rokonlátogatás egyaránt alkalmat nyújtott az információszerzésre is. A politikai hírekről általában az újságokból szereztek tudomást, de ezt megvitatni a szomszédba vagy rokonokhoz mentek.

"Amikor megtudtam, hogy háború van, rögtön a szomszédba szaladtam. Meg akartam győződni, hogy igaz-e, amit híresztelnek."

Az asszonyok körében legelterjedtebb a pletyka volt. Megbeszélték a falu eseményeit, a falu legújabb híreit. A pletyka legegyszerübb terjedési módja a szomszédolás volt. Néha torzítva, felnagyítva kerültek tovább a hírek.

Ma a rokonsági kapcsolatok meglazultak. Névnap, születésnap esetén egymást felköszöntik, de már rövidebben, csupán egy-két órára maradnak. A régi névnapolások összetartó ereje csökkent. Nem gyűl össze az egész rokonság. A távolabb élő rokonok is ritkábban jönnek haza, egy-egy üdvözlőlappal jelzik jókívánságaikat. A faluban lakó családtagok (gyermekek) hetente egy vagy két alkalommal látogatják meg szüleiket. A távolabbi városokban (Szentgyörgy, Kovászna) élő rokonok havonta egyszer látogatnak haza. A szülők ennél még ritkábban látogatják meg gyermekeiket, évente kétszer. A messziről hazalátogató rokonok végigjárják a falut.

A szomszédolás ma már ritkább, sőt a kölcsönkérés teljesen eltűnt. A pletyka is lassabban terjed véletlen találkozások, látogatások alkalmával. Az elvárosiasodás folytán már nem ismer mindenki mindenkit, s így a tapasztalt hír csak pillanatnyilag köti le azoknak az érdeklődését, akik nem ismerik a mesélt tény szereplőit.

Az ünneplő rokonság beszédtémáiban megőrizte a politikát, azzal a különbséggel, hogy ma már a nők is belekapcsolódnak a politizálásba.

Interperszonális kapcsolatok

Az interperszonális kapcsolatok meghatározó jellegűek a falu társadalmi szerkezetében. Az egyén állandó jelleggel kommunikációs kapcsolatokba kerül a családban, az utcán, munka közben stb. A mindennapi környezet, a szokás már eleve bensőséges családi alapot biztosít a kommunikáció létrejöttéhez. A közös munka alkalmat nyújtott az egymás iránti érdeklődésre.

"Apámnak mindig a lovak csutakolása közben jutott eszébe, hogy számon kérje az elmaradt favágást, vagy hogy megpaskolja a vállamat, ha valamit kedvére tettem."

"Anyám csak varrás közben szokott megnyílni előttem. Általában lánykori emlékeiről szokott beszélni, s ezen keresztül figyelmeztetett a fiúk csalfaságára is."

Az idősebbek a kocsmában érezték a legjobban magukat. Egy-egy pohár ital mellett a beszédtéma is kitágult.

"Inkább politizáltunk, és általában mindent megbeszéltünk."

"Vettünk és adtunk egymás között. Szénáért fát hozattunk vagy trágyát."

"A kocsmában mindnet meg lehetett tudni."

A csernátfalusi kocsma volt a legforgalmasabb, mivel itt kugli is volt. Éppen ezért a társaság ísszetétele is más volt. Tíbb fiatal járt oda kuglizni. Az idősebbek ritkábban játszodtak, inkább biztatták a fiatalokat, vagy csak egyszerűen nézték a játékot. Így több alakalmuk volt beszélgetni.

Ugyancsak beszélgetésre adott alkalmat a templomozás is.

"Néha hamarabb mentünk templomba, csakhogy beszélgethessünk."

"Csak az utolsó harangozásra mentünk be, addig beszélgettünk. Kis csoportok voltak a templom előtt."

Esténként a kapu előtti padra is kiültek, és itt is kialakult egy-egy csoport az arra járókból. Ezeket a padokat "szakálszárító"-nak hívták.

"Pletykáltak. Főleg a fiatalokat. Ha valaki elment, rögtön róla folytatták a beszélgetést."

"Ha nem voltak ott a férfiak, róluk is beszélgettünk. Néha még a másnapi ebédet is megbeszéltük. Ha valami új receptet hallottunk, másnap kipróbáltuk."

"A Jónásék Erzsijét ma fogja megkérni a gazdag Molnál fia. Megfogta a fiút, pedig semmije sincs. Lesz még baja az öreg Molnárékkal."

A kiülés tehát a hírek kicserélésének egy lehetősége. A társaságba történő bekapcsolódás megszólítás jellegű köszönéssel történt: "Hogy vannak? Beszélgetnek?".

Az újonnan érkezettet a gazda felvilágosította, hogy miről van szó, és hellyel kínálta. Ugyancsak a gazda ügyelt a társalgás menetére. Jelenlévőkről általában nem beszéltek, a régi téma helyett a gazda ajánlott újat:

"Hallották, hogy megint itthon van a Köpéék fia?"

"Jövő héten, ha az Isten megsegít, kezdhetjük a kaszálást."

A társaságból távozni akaró mindig mondott valamit: "Én most el kell menjek, mert dolgom van.", "Megyek, eddig az uram is hazajött." Tehát a távozás egyfajta mentegetőzéssel járt, amely hozzátartozott az iratlan udvariassági szabályokhoz.

A tömegkommunikációs eszközök közül a rádió jelent meg először, kb. a harmincas évek elején. Addig csak a papnak, az üzletekben és néhány nagyobb gazdénak volt rádiója. Az újdonságnak számító rádió maga köré gyűjtötte az embereket. Általában meghallgatták a híreket, majd megvitatták.

A televízió csak a hatvanas években terjedt el.

A fiatalok kommunikációs alkalmai többnyire az ünnepnapokra, szombatra, vasárnapra szűkültek, de ugyanakkor az udvarláshoz is kapcsolódtak. A vizitelést szigorú illemszabályok írták elő: csak adott napokon lehetett udvarolni (kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap), aki más napokon ment, azt megszólták, vagy a lány apja kiutasította a házból. A fiúk csoportosan jártak udvarolni, egy-egy háznál összegyűlt nyolc-tíz legény is. Az utolsónak maradt fiú volt a választott szerető. Ha a családnak nem tetszett, kimutathatta.

Az udvarlás vidám, játékos hangulatban folyt (kártyázás, kigarasozás). A társalgásban a család tagjai is részt vettek. A fiúk igyekeztek a gasda kedvébe járni. Az udvarlás időszakában a fiataloknak ügyelniük kellett arra, hogy ne hágják át a falu törvényeit, különben a falu szájára kerültek. Büntetésse is járhatott a falu részéről: társaságban éreztették megvetésüket, nem táncoltak vele, félvállról beszéltek hozzá. A büntetés a család tagjaira is kiterjedhetett.

Hétfaluban társadalmon kívülállóknak számítottak az idegen, falun kívüli alkalmi munkások, koldusok, házalók.

Alkalmi munkát a székelyek (Háromszék vidékéről, Marosvásárhely környékéről) vállaltak. Az aratás, a kaszálás, kapálás, őszi fakészítés, a cséplés számított alkalmi munkának. A falubeliek tartozkodóan viselkedtek a székelyekkel szemben. Nem engedték be őket a házba, a csűrben vagy a szénapadláson aludtak.

"Dolgoztak, dolgoztak, de meg is kérték az árát."

"A bicskát a csizmájukban tartották, és mindig verekedhetnékjük volt. A bálokban mindig volt egy-egy verekedés. A mi lányainkat akarták, s ezt nem engedhettük mi sem."

A csángó családba beházasodott székelyt sokáig lenézték. A saját korosztálya mindig éreztette vele, hogy ő csak egy székely.

A csángók tartózkodása a szolgalegénnyel szemben enyhült. A szolgákat egy vagy két évre szerződtették a környező falvakból (Keresztvárról, Bodzáról). Őket sem engedték be éjszakára a házba, ellenben egy asztalnál étkeztek velük. A módosabb gazdák ajándékot is adtak nekik ünnepnapokon.

"Karácsonykor egy rend ruhát kaptak és két nap pihenőt."

"A faluban lenézték őket, csak akkor álltak szóba velük, ha nem látta senki. Ha valaki közeledett, hangot váltottunk."

A bálokra nem engedték be őket, annak ellenére, hogy meghívót is küldtek nekik: "Elég málészájúak voltak, nem tudták magukat beverekedni, mint a székelyek."

Az idegenekkel szembeni tartózkodás jellemzi a csángót a koldusokkal szemben is. Nem engedték be a házba, sőt még az udvarra sem.

"Adtunk nekik pénzt, kenyeret vagy szalonnát, de ügyeltünk rájuk, nem engedtük be."

Házalással a csigányok foglalkoztak: fazakat, seprűt, kosarat, gereblyét árultak, inkább csereáruért.

"Ha megfordultunk, rögtön elemeltek valamit."

Kiabálva hívták fel magukra a figyelmet, közben minden kaput megnyítottak, és bekiabáltak az udvarra:

"Jól seper a seprű! Seprűt vegyenek!"

"Friss a salama! Salamát vegyenek!"

Koldusokkal, házalókkal csak a legszükségesebbeket beszélték meg. Ellenben annál jobban örültek a vándorcirkuszosoknak. A falu Brassó felöli részén levő tisztáson szoktak letelepedni. Mind a gyerekeket, mind a fiatalokat és időseket egyaránt vonzotta a sok színes látnivaló. Az idősebbek főleg beszélgetni mentek a cirkuszba, elbeszélgettek a cirkuszosokkal és így számos információt kaptak azokról a falvakról, ahol ezek vándorlásuk során megfordultak.

"A cirkuszosok más emberekről beszéltek nekünk. Szerettük hallani, hogy máshol is így élnek az emberek. Büszkék voltunk, ha szegényebb sorsú emberekről hallottunk."

"Hazafele jövet arról álmodoztunk, hogy mi is eljutunk Kolozsvárra, Gyulafehérvárra, Budapestre."

A csángók ritkán mentek szolgálni. Végső esetben, ha már másképp nem lehetett pénzt keresni, mentek Bukarestbe. Az innen hazatérő, megtollasodott legényeknek nagy keletje volt. Mindenütt körülvették és várták, hogy meséljen. A falubeliek szemében világot látott embernek számított.

Idegennek tekintették a faluban a frissen kihelyezett orvost, papot vagy tanítót is. Ezek először a községházán jelentkeztek, majd lakást szereztek nekik. A falubeli értelmiségre tisztelettel néztek, sőt lakásadóikra is kiterjedt ez a respektus.

A hagyományos kommunikációs alkalmak napjainkra már eltüntek. A faluba betörő tomegkommunikáció nagy mértékben módosította a hagyományos népi kultúrát.

A kapuk elől eltüntek a padok, már csak néhányat lehet látni Hosszúfaluban. A fiatalok társas összejövetelei nagy mértékben módosultak, a mai udvarlásnak kötetlen formája van.

Idegenekkel szemben ma is tartózkodóak a falubeliek. A székelyekkel szembeni ellenszenv azonban mára teljesen megszűnt.

Informatív jellegű a társadalom számára az ülésrend is. Már a családon belül megvolt az ülésrend, amit a családtagoknak szigorúan be kellett tartaniuk. A nagy asztal alatt volt egy kisebb asztal is, amelyen étkezéskor a gyerekek ettek. Az asztalfőn a család legidősebb tagja ült, vele szemben a gazda. A gazda mellett ült a gazdasszony, közel a gyerekekhez és a kályhához, mivel a tálalás is az ő feladata volt. A család többi tagja a koridős nagyszülőtől a gazda felé kor szerint helyezkedett el. A kisasztalnál csak a gyerekek ültek, ugyancsak kor szerint. A már konfirmált gyermek a nagyasztalhoz ülhetett.

"Ha valamelyik gyermek nem ült a helyén, már veszekedés volt."

"Az asszony előbb anyámnak tálalt, majd nekem, és úgy sorban a többieknek."

Az evangélikus templomokban is nagyjából ez az ülésrend alakult ki. Elől ültek a módosabbak, tekintélyesebbek. A templom első felében csak férfiak, hátul pedig nők ültek. A karzat alatt a fiatal lányok, a karzaton pedig a fiúk foglaltak helyet.

"Lánynak nem illett előre ülni, azt megszólták."

"Mindenkinek megvolt a saját padja. Tudtuk, hova üljünk."

Az Úrvacsora osztáshoz is előbb a férfiak mentek, kor szerint, majd az asszonyok, végén a lányok, a sort a legutobb konfirmált lányok zárták.

"A konfirmadusok voltak az utolsók, mert ők voltak a legfiatalabbak."

"Először a férfiak, azután az asszonyok vettek Úrvacsorát."

Ez az ülésrend napjainkban is megmaradt, azzal az enyhítéssel, hogy a gyerekek a szüleikkel ülhetnek.

Csoportok

A csoport tagjait azonos területhez tartozás, közös érdekek fűzik össze. Hétfalu nagy csoportjait falvanként különíthetjük el. Ezek szerint hét, illetve nyolc csoportot tarthatunk számon: a tömösi szoros bejáratától Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu - Alszeg és Fűrészmező -, Tatrang, Zajzon, Pürkerec.

Négyfalu lakossága között csak részleges elkülönülés volt megfigyelhető. Ez a tény főleg a bálok rendezésében nyilvánult meg: a bácsfalusi kultúrház termét a bácsfalusiak és a türkösiek, a Csernátfaluban található Szabó István magántulajdonában lévő Szabó-termet pedig a csernátfalusiak és hosszúfalusiak használták. Természetesen más falvakból is jöhettek a bélba, de ezeket nem nézték jó szemmel. A párválasztásban is nyomós érvnek számított a területi közelség (könnyebben, beosztottabban művelhették meg a földet).

A harmincas években Négyfaluban kilenc kocsma működött, többnyire magántuljdonban (nyolc magyar és egy román kocsmáros). Ennek ellenére mindenki oda járt, ahova kedve tartotta.

"Benéztünk az egyikbe, és ha nem éreztük ott jól magunkat, tovább mentünk. Bor volt mindenütt, de inkább a társaságot kerestük."

"Ha segítségre volt szükségem, mindig vasárnapra hagytam, tudtam, hogy akkor megkapom az emberemet valamelyik kocsmában."

"Adni - venni, inni szoktunk."

Tehát a kocsmákban alkalom nyílt mind az adás-vételre, segítségkérésre, szórakozásra, mind az információcserére. Korcsoport szerinti elkülönülés nem volt, a fiatalok is ugyanúgy járhattak bármelyik kocsmába, de általában kevesebbet maradtak.

"A legények inkább udvarolni jártak."

"Fiatal koromban sokszor marasztaltak az öregek énekelni a kocsmában. Ha jó kedvük volt, még fizettek is nekünk egy-egy decit."

"Az éneklést? Az öregek kezdték és mi végeztük."

A kölcsönös segítségnyújtás egyik megvalósulási formája a kaláka volt. Különböző alkalmakkor hívtak össze kalákát: aratáskor, kukoricahántáskor, tollfosztáskor, házépítéskor. A guzsalyosokat is háznál szervezték. Közben kukoricát főztek, málét sütöttek, és ezzel kinálták meg a kalákásokat. Nagyobb munkálatok esetén a gazda legényeket fogadott, ezek végigjárták a falut, és kalákába hívták a falubelieket. Általában a fiatalok mentek kalákába, este ott vacsoráztak és a végén táncoltak is.

"Mind fiatalok mentek kalákába, főleg azért, hogy együtt lehessenek."

"Kukoricát főztek vagy málét sütöttek a kalákásoknak. Munka közben énekeltek, meséltek, vicceket mondtak."

"A házépítéshez inkább férfiakat hívtak. Ebédet és vacsorát kaptak. Este még beszélgettek, énekeltek. Ha több fiatal volt, még táncoltak is."

A kukoricabontásra és tollfosztásra az asszonyok gyűltek össze. Itt alkalom nyílt a pletykára, különböző történeteket meséltek el valamilyen babonúhoz kapcsolva.

"Addig mentünk egy-egy házhoz, amíg el nem fogyott a munka. Aztán tovább álltunk."

"Pletykáltak, meséltek, énekeltek. Így hamarabb telt az idő."

"Néha féltünk hazamenni, annyit ijesztgettek a történeteikkel."

"Mindenkinél volt kaláka. Ha hívtak elmentünk, tudtuk, hogy mi is visszahívhatjuk őket."

Igen kedves szórakozási alkalom volt a tengerihántás. A munka beszélgetés, nótázás, játék közt folyt. A piros csőért, ha a legény megkaparintotta, csókkal tartozott a leány. A legények felöltöztek maskarába és úgy ijesztgették a fehérnépet.

Jó csoportos összejövetelek voltak a bálok és a majálisok is. Többnyire a bálokat télen és a majálisokat nyáron rendezték. A bál időpontját a dobos hirdette ki és ő osztotta ki a meghívókat is. Bálba csak meghívóval lehetett menni, nem engedtek be mindenkit a mulatságra. Körben a teremben három sor pad húzódott. Korcsoport szerint, hátul az idősek, azután a középkorúak és legelől a fiatalok ültek. Csak a fiatalok táncoltak, ritkán a középkorúak is, mégis mindig ott maradtak végig.

A bálokat a nőegyletek, a tűzoltóegyletek, az egyházak, az iskolák, a gazdakörök és a katonának készülő fiúk szervezték.

"A belépődíjat a legény fizette a leánynak is. A legtöbbet a fiatalok fizettek, a nézőktől alig kértek valamit."

"Figyeltük, hogy melyik leányt nem táncoltatják, ki hogy táncol, milyen ruhája van. A legtöbbet a gazdag leányokat forgatták."

Minden falunak saját zenekara volt, ebből alakult ki a báli zenekar is, de gyakran fogadtak cigányzenekarokat is. Nagy dívat volt a csárdás, a valcer, a foxtrott.

Január 19-én Sári bál, februárban farsang, Húshagyó kedden pánkos bál, Húsvét harmadnapján bál, július 26-án Anna bál, augusztusban kosaras bál, októberben szüreti bál, november 25-én Katalin bál, télen a Tűzoltó Egylet bálja volt megrendezve.

A bálok általában 9 órakkor kezdődtek és 1-ig, 2-ig, esetleg reggelig tartottak.

Karácsony és Szilveszter között mindennaposakká váltak a bálok. Ezeket kosaras báloknak nevezték, mivel a vendégek kosarakban vitték az élelmet és az italt. Ebben az id[szakban a Szabó-teremben színdarabos bálokat is rendeztek. Az előadások után a közönség és a színészek reggelig mulattak.

Külön meg kell említeni a farsangi maszka-, jelmezbálokat. Itt a legszebb és a legcsúnyább álarcokat díjazták, valamint a Szent Mihály nap után tartott szüreti bált. A termet szőlőskosarakkal díszítették, és akit megfogtak szőlőt lopni, az meg kellett, hogy fizesse az árát. Erre az úgynevezett csőszfiúk és csőszlányok vigyáztak.

A lányok bálba rendszerint az édesanyjukkal vagy valamelyik rokon nővel mentek. A kisérőknek figyelő szerepük volt. Körbe ültek a teremben és figyelték a táncolókat: ki hányszor táncolt ugyanazzal a fiúval vagy lánnyal, ki a felkapottabb lány.

A bálokat illetve a majálisokat a hosszúfalusi evangélikus temetővel szembeni telken (ma állatorvosi rendelő működik itt), a csernátfalusi Szabó-teremben, a Papp-féle sörkertben, valamint a bácsfalusi Kultúrházban és ennek az udvarán szerveztek.

A kicsitánc a 12 - 18 év közötti gyerekek társas összejövetele volt. Vasárnap délután egy-egy lepadlózott csűrben találkoztak és táncoltak.

Napjainkban a kocsmák száma egy párral nőtt. A férfiak rendszerint munka után be-betérnek a kocsmába. A régi kollektív beszélgetések helyett már csak két-öt tagból álló csoportok alakulnak ki.

A bálok megszűntek, csak különleges alkalmakkor rendeznek bálokat, évente egyszer-kétszer, helyettük a házi mulatságok terjedtek el a fiatalok körében.

Hirdetések

A falu számára fontos hirdetményeket a "polgár" dobolta ki. Általában minden faluban volt egy polgár, aki nem a községház alkalmazottja volt, hanem külön csak a dobolásra vagy ritkábban kürtölésre fogadták fel.

Hetente kétszer, szerdán és szombaton dobolt, de szükség esetén többször is, s egyszerre több hirdetés is elhangzott. A rendkívüli dolgokat külön is kidobolta. A faluban a polgár több helyen is dobolt: a falu központjában, kocsmák, üzletek előtt, valamint nagyobb utkereszteződéseknél. Hirdették a gyűléseket, az iskola kezdését, állatok eltűnését, adószedést, árverezést, előadásokat.

"Közhírré tétetik, hogy hétfőn, szeptember 15-én kezdődik az iskola. Az iskolás gyerekek nyolc órára jelentkezzenek az iskolában."

"Közhírré tétetik, hogy vasárnap hét órától bált rendez a bácsfalusi Nőegylet. Jegyek a kultúrotthonban kaphatók."

"Közhírré tétetik, hogy a marhákat be kell oltani. Jelentkezni lehet szerdán és csütörtökön 8 - 12 óra között a Bika telepen.."

"Akinek elveszett egy kecskéje, a hátán fekete folttal, menjen Szén Andráshoz, Fő utca 16. szám alá."

"Közhírré tétetik, hogy pénteken este hat órától közgyűlés lesz a csernátfalusi Szabó teremben."

A hirdetésért a polgár fizetést kapott. Ha valamelyik gazda magán jellegű közleményt akart kihirdetni, a polgár feljegyezte és attól függően, hogy hányszor kellett kidobolnia, vette fel a fizetést.

A negyvenes években a polgár szerepét átvette a jegyzőségek előtt felállított hirdetőtáblák.

Vész esetén harangoztak. Árvízveszélykor, tűzvészkor megszakítás nélkül harangoztak.

A vasárnapi, vagy ünnepi istentiszteletekre sajátos harangozási rend alakult ki. Tíz óra után először a nagy haranggal harangoztak. Ez volt a figyelmeztető, tíz óra húsz perctől a kis haranggal, ez volt a hivogató. Háromnegyed tizenegytől mindkét haranggal. Ez volt a beharangozás. A beharangozásra a templom előtt álldogáló emberek is bementek.

Az egyháztanácsok

Az egyháztanácsok, presbitériumok főnöke a bíró volt, akit falnagynak neveztek. A falnagy gondoskodott az iskola épületének rendben tartásáról és ellenőrizte a gyerekek hiányzásait is. Több hiányzás esetén felszólítást küldtek a szülőknek, több felszólítás esetén a szülök bírságot kellett fizessenek.

A presbiterek (10 - 18 tag) fő feladata az egyház kiadásainak rendezése volt. Ők határozták meg a papbért, a kántorbért és a harangozóbért. A papbér mindenki számára kötelező volt, a föld nagyságától, a családtagok számától függően változott.

"Akinek földje volt, búzát adott, vagy valamilyen más termést."

"A gyerekek nem fizettek semmit, csak miután megkonfirmáltak. Ők és az öregek fizettek a legkevesebbet."

A presbiterek gondoskodtak a templom és a papi lakás épületéről is. Ősszel fát hoztak, tavasszal festettek. A kiadásokat az egyház pénzéből fedezték.

"A presbiterek megtárgyalták, hogy mennyi fát kell hozni, mennyi fára van szükség, és hogy kivel hozassák."

"Mindig közösen döntöttek az egyházgyűléseken."

A Közgyűlés

A hét falu társadalmi életében jelentős szerepe volt a Közgyűlésnek. A gyűlést a bíró vezette, aki az asztalfőn ült. Mellette a kisbíró és a pénztáros foglalt helyet. A gyűlésen az összes nagygazdák részt vettek, ezen kívül azok is, akik érdekeltek voltak a megtárgyalandó ügyekben. Közben gondosan jegyzőkönyvet vezettek a gyűlésekről. Az első sorban ott ült a polgár, aki feljegyezte a hirdetnivalót. A közgyűléseken a gazdasági kérdéseket is megvitatták: mikor kezdjék a szántást, az aratást, mikor engedjék ki az állatokat a tarlóra,kit fogadjanak meg pásztornak stb.

"Amikor tudtuk, hogy a pásztorfogadást fogják megtartani a gyűlésen, mind elmentünk. Mindenkit érdekelt, hogy ki lesz az új pásztor, mennyire megbízható. "

"Aratni általában augusztus elejéig kellett. Mindenki akkor aratott, amikor tudott. De sietni kellett, mert a közgyűlés kijelentette, hogy augusztusban a marhákat rá fogják engedni a tarlóra."

"A közgyűlés határozatát be kellett tartani."