|
|
|
|
|
|
Népköltészetünk |
|
Gazdag népköltészetünk
sok gyűjtő számára jelentett
kiapadhatatlan forrást. Vikár Béla
(1859 április 1. - 1945. szeptember 22.)
az 1890-es években többízben
is felkereste a hétfalusi csángókat.
Türkös és Pürkerec községből
való a 89-113. számú hengere.
Horger Antal főként népmeséket
gyűjtött az 1800-as évek végén,
az 1900-as évek elején. Domokos
Pál Péter az 1950-es években,
Kallós Zoltán pedig az 1960-as,
1970-es években többször is felkereste
Hétfalut. Pávai István főként
népzenét és néptáncokat
gyűjtött Csernátfaluban (1986)
és Tatrang (1986, 1994). Jelentős
munkát végzett Seres András
is, aki folyamatosan - két és fél
évtizedet átfogva - gyűjtött
Hétfaluban, kincseit a Barcasági
magyar népköltészet és
népszokások művében
tette közzé 1984-ben. Az Ethnográphiához,
a Magyar Nyelvőrhőz is folyamatosan
küldtek be a hétfalusi értelmiségiek
népköltészeti anyagokat, így
e hatalmas kincs megmaradt, mindenki számára
elérhetővé vált. |
|
Mondák,
legendák
Eredetmonda: A három
ujjú szikla
Ezt a történetet egy
üreg favágótól hallottam
gyermekkoromban. Egy virágos tavaszon,
mikor a Pádina élén zsindelyt
csináltunk, mert csak ott, az égbenyuló
Csukás lábánál lehetett
olyan sima és egyenes fenyőszálakat
találni, amelyekből zsindelyt lehetett
hasítani. A mai embernek fogalma sincs
arról, milyen nagy szakértelem kell
a zsindelycsináláshoz és
én nem is mondom el, mert úgy sem
próbálja meg senki. Van a tatrangi
téglagyárban Schmidtnél elég
zsindely pompásan kiégetett agyagból,
melynek még az az előnye is megvan,
hogy nem gyullad meg. Az én gyermekkoromban
azonban még sok zsindellyel fedett ház
volt s hasznos tudomány volt a Mátyás
bácsi tudománya, akitől én
a zsindelycsinálást meg nem tanultam
ugyan, de az alábbi históriát
tőle hallottam s ha valaki el nem hiszi,
őt vonja felelősségre.
*
Hát fiaim, kezdte egy este az öreg
- láttátok-e ott künn a sziklák
között legelől a három ujjú
sziklát? Két ujja hosszabb, egyik
rövidebb éppen, mint az ember kezén
a hüvelyk, meg a mutató és
a középső ujj, mikor esküre
emeli. Hát ez a szikla is kéz volt
ám, mégpedig gonosz kéz;
abban is vér folydogált valamikor,
de kegyetlen, gonosz vér.
Dehát hadd kezdjem előlről,
mert különben mindent összezavarok
s a végén semmit sem értetek
belőle. Meghallgatjátok-e?
Meg, meg, csak mondja, Mátyás bácsi!
Hát fiaim biztosan láttátok
ott lenn a Döblenben a Nagymezőn a barázdákat.
Azok mutatják, hogy ott valamikor szántottak,
vetettek. Istenfélő, jámbor
emberek voltak, szorgalmas munkával ásták
földjeiket s arcuk verejtékével
öntözték, hogy legyen kenyerük.
Egy jóságos tündér alatvalói
voltak, ki a Csukás tetején kacsalábon
forgó várban lakott s nem kívánt
tőlük mást, minthogy jók,
jámborak és istenfélők
legyenek.
Jól is ment a dolguk az embereknek, mert
a Nagymezőn a gabonának nem volt szalmája,
hanem amilyen magas volt, le egészen a
földig, mind kalász volt, tele szemmel
és így elég kenyerük
termett, mivel gabonájuk oly magasra nőtt,
mint itt ez a fenyőfa. A zsírozót
pedig megadta az erdő. A Disznópatakból
hízott sertések jártak le,
melyeket csak le kellett szúrni, a Fehérpatakból
hófehér libák jöttek
elő, a Szászpatak felől őzek,
szarvasok jöttek le reggelenként,
hogy megfejjék őket s a Döblenvízében
akkora pisztrángok uszkáltak, mint
a lábam. Egyszóval a jóságos
tündér gondoskodott az ő alattvalóiról
és az emberek boldogok, megelégedettek
voltak.
Történt aztán, hogy egy viharos
éjszakán a Huréc ponkjára
egy gonosz tündér várat épített.
Reggel ott állott a fényes vár
s az emberek nem győzték csudálni
annak szépségét. Szemüket
elkápráztatta annak ragyogása.
De mekkora volt csudálkozásuk, mikor
úgy délfelé megnyílt
a vár kapuja és azon kijött
a vár gazdája, egy gyönyörűséges
szép ífjú legény.
A fején aranykorona volt, a ruhája
tiszta selyem, csakúgy ragyogott a napfényben.
Arca olyan volt, mint hóra cseppent vér,
termete, mint sziklán nőtt tiszafenyő.
Csak a szeme, az éjfekete gonosz szeme
árulta el, hogy belsejében gonosz
indulatok vannak és mézes-mázos
nyájas szavai az emberek megrontására
valók. Aranyos hintójának
kerekei hajlékony mogyorófa abroncsból
készültek, melynek fentői nádszálakból
voltak. Kocsija elé tizenkét hattyú
volt fogva, melyek úgy vitték a
könnyű kocsit, hogy folyton hintázzon
és egy szikrát se rázzon.
Amint leért a Nagymezőre, az éppen
arató emberek közé, azok elhagyták
a munkát s köréje gyülekeztek,
hogy megbámulják.
A gonosz tündér nyájas szóval
fordult hozzájuk: "Oh, ti szegény
emberek, mennyire sajnállak titeket, hogy
a nap forró hevében annyit kell
izzadva fáradnotok. Látjátok,
ha az én alattvalóim lennétek,
én sokkal nagyobb földet adnék
nektek s adnék hozzá még
szolgákat is, akik helyettetek dolgozzanak
s derék fiaitok, gyönyörű
leányaitok kezét nem törné
fel a kapa, kasza nyele, liliom arcukat nem égetné
el a nap melege, feljönnének váramba,
hol mindig terítve az asztal, töltve
a pohár, szól a muzsika és
áll a tánc, a mulatság. És
mindezért nem kívánnék
tőletek mást, minthogy nekem szolgáljatok.
S tudjátok miből áll a szolgálat?
Minden héten hétnapi mulatságból.
Eddig hat napon át dolgoztatok, a hetediken
pihentetek. Ezután hat napon át
csak az lenne dolgotok, hogy egyetek-igyatok,
a hetediken pedig váramban vendégeskedjetek,
táncoljatok. Még imádkoznotok
sem kell, sem Istenre gondolnotok, mert én
mindenkiről gondoskodom és semmiben
hiányt nem fogtok érezni. Gondolkozzatok
szavaimon!"
Azzal megfordította hattyúfogatát
s visszarepült várába.
Az emberek is elszéledtek, kiki a maga
földjére. Ám de a Gonosz által
elvetett mag kikelt lelkükben s nőtt,
nőtt és kalászba szökkent.
A kasza, a sarló nyele már sokkal
nehezebb volt. A hajladozásban a derék
jobban elfáradt, a nap melege tűrhetetlenebb
lett, s mikor az iszákból előkerült
a merende, az járt az eszükben, hogy
a huréci vár asztalánál
bizonyosan jobb az étel s a Döblen
vizénél édesebb a telt pohár
tartalma.
Mikor a nap a Ruzsatető mögé
elbújt, ők is abbahagyták a
munkát s hazafelé tartottak. Valahogy
fáradtabbaknak érezték magukat,
s a fiatalság hancúrozó kedve
is elrepült a hattyúfogattal, ma nem
volt dalolás, tréfa, enyelgés.
És a szerencsétlenek nem vették
észre, hogy mindezt a nyájas szavakban
rejtett méreg okozta s hogy kevés
kivétellel mind meg vannak mérgezve.
Mert voltak ám néhányan
olyanok is, kik nem mentek a csábító
tündér kocsijához, hanem dolguk
után láttak. Ezeket nem is fogta
meg a méreg s jókedvük sem
veszett el. Otthon jóízűen
megvacsoráztak s azután egészséges
alvásban gyűjtötték az
erőt a másnapi munkához.
A mérgezettek szemére azonban nem
jött álom. Kijöttek házukból
s tárgyalni kezdték a nap eseményét.
Valamennyien egy véleményen voltak,
hogy el kell fogadni a huréci tündér
ajánlatát, mert hiszen csak jót
akarhat, mivel tőlük semmi mást
nem kíván, minthogy ezután
mindennap ünnepet üljenek s vasárnap
még megtetézzék az ünnepi
mulatságot.
Egyiknek sem jutott eszébe, hogy az eszem
-iszom, a mulatság, a tivornya arra való
lesz, hogy Istenről megfeledkezzenek s hogy
csak testüknek éljenek de lelkükkel
ne gondoljanak.
Megállapodtak, hogy ha megint lejön
a tündér, ők bizony alattvalói
lesznek. Ezzel mindenki hazament s álomra
hajtotta fejét.
Másnap újra lejött a fogat,
de most a hattyúk helyett fekete hollók
voltak a kocsi elé fogva. Mikor a tündér
kiszállt, előállott egy, a
földművesek közül s megmondta,
hogy mit határoztak. A tündér
nagyon megörült a határozatnak
és mindeniket külön megkérdezte:
akar-e alattvalója lenni? Azután
kezet fogott vele, de nem jobbkezet, mint a jóemberek,
hanem balkezet s felhívta őket várába
és nagy áldomást csapott.
Mikor már mind részegek voltak,
megbélyegezte őket és megtiltotta,
hogy Istennek nevét kiejtsék szájukon.
De nem kellett megtiltani, mert azok a gonosz
borától és bélyegétől
éppen olyan gonoszok lettek, mint gazdájuk.
Este, amint részegen hazafelé mentek,
felgyújtották a Nagymező learatott
gabonáját, hogy világítsa
az utat. Nekik már úgysem kell a
gabona, mert új gazdájuk asztala
mindig terítve van számukra. Azonban
nemcsak a maguk termését gyújtották
fel, hanem azokét is, kik nem lettek a
gonosz alattvalói.
Ezek másnap - éppen vasárnap
reggel - sírva nézték a pusztulást
s könnyes szemmel mentek panaszra a jó
tündérhez a Csukás tetejére.
Akkor még a Csukáson nem voltak
sziklák, sem a Danghavas és Tészla
nem volt meg. Virágos rétek, kaszálók
váltakoztak bükk és fenyőerdőkkel
s csak egy kellemes séta volt a Csukás
teteje.
Felérve leborultak a jóságos
tündér előtt, megköszönték
neki az erőt egészséget, mit
tagjaikban éreztek, meg a jókedvet,
a megelégedést szívükben,
meg a virágot a réten, a madárdalt
az erdőben, a táplálékul
szolgáló sertéseket a Disznópatakban,
a pisztrángokat a patakban, a tejet adó
őzeket, szarvasokat szanaszét. Azután
elpanaszolták nagy szerencsétlenségüket
s társaik eltévelyedését
s kérték a jó tündért,
hogy segítsen rajtuk s védje meg
földjüket a Gonosz ellen és szolgái
ellen.
A jó tündér arca vidám,
nyájas volt, míg híveit hallgatta,
de amint azok panaszkodni kezdtek, lassanként
elborult. Akkor volt először köd
a Csukás tetején. És ha szép
napos időben a Csukás teteje ködbe
borúl, tudjuk, hogy rövid időn
belül zivatar lesz. Borús arcával
jóságosan nézett hűnek
maradt alattvalóira s megparancsolta nekik,
ereszkedjenek le az előttük levő
két völgybe, kövessék
a patak folyását s mikor kiérnek
egy szép síkságra, ott telepedjenek
le, lakjanak azután ott, szántsanak,
vessenek gyarapodjanak. A jó emberek megfogadták
a parancsot, összeszedték szerszámaikat,
szükséges eszközeiket s még
aznap elindultak a mutatott irány felé.
A Halaság tisztáján pihentek
s ott várták meg egymást.
Ott költötték el vacsorájukat,
mely a Döblen vízéből
fogott halból állott s azért
is nevezték Halaságnak.
Ahogy a jó emberek eltávoztak a
Nagymezőről a jó tündér
szelídségének is vége
volt. Régi ellensége a Gonosz újra
közelébe férkőzött,
hogy őt bosszantsa. Szemét arra fordította
s annak villanása megvilágította
az egész tájat. Szava, mellyel felelősségre
vonta a Gonoszt, eget, földet megrázó
mennydörgés volt, melynek hallatára
remegve keresett búvóhelyet minden
élőlény. Csak a gonosz tündér
kacagott gúnyosan, s hogy mégjobban
bosszantsa felkapott egy nagy követ s feléje
dobta. Repült a nagy kő, de a jó
tündér csak egyet fújt s a
kő eltérve irányától,
legördült a hegy tetejére. Ma
is ott látjátok a Dang havast. Megharagszik
erre a gonosz tündér s kap egy másik,
valamivel kisebb követ s azt vágja
nagy mérgesen a jó tündér
felé, de az megint fúj egyet s a
kő ismét a hegytetőre esik, túl
a Dang havason. Ott látjátok ma
is, Teszlának hívják.
Látva a gonosz tündér a kudarcot,
haragja még rettentőbb lett. Gyorsan
összegyűjtötte minden alattvalóját
és elindult, hogy a jó tündért
lábánál fogva lehúzza
várából s kegyetlen bosszút
álljon rajta.
A gonosszá lett emberek vakon követték
gonosz gazdájukat. Hosszú láncot
képezve kezdték megmászni
a Csukást Döblen felől, mivel
a hegytetőre esett két kő most
már elzárta útjukat. A Gonosz
haladt legelől s bíztatta alatvalóit,
hogy csak legyenek bátrak, kitartók,
mert gazdag lakoma vár rájuk a győzelem
után. Már megtették az út
felét, már biztosra vették
a győzelmet, mikor egy öreg alattvalójának
eszébe jutott Isten. Éppen a Gonosz
mellett volt s mindjárt meg is mondta neki:
- Jó uram ne haragudj ha öreg szolgád
valamit tanácsol.
- Beszélj.
- Mikor még ennek a felettünk valónak
szolgáltunk, minden kívánságunkat
imádság formájában
terjesztettük elő s minden szükségünket
megkaptuk. Én azt mondanám hívjuk
most is segítségül Istent.
Ahogy ez a szó elhangzott a Gonosz egy
irtózatos csapással elnémította
a beszélőt, de már késő
volt. Isten nevének említése
a felfele törők szívéből
elvette a bátorságot s vissza akartak
fordulni. Az alul állók mögött
ott termett a Gonosz felesége, ki tüzes
korbáccsal riasztotta a visszahátrálni
akarókat.
A Gonosz esküre emelte a kezét, hogy
Isten nélkül, sőt Isten ellen
lábánál fogva húzza
le a jó tündért és rabjává
teszi s uralkodni fog fölötte.
És akkor, amint keze esküre volt
emelve, amint az ostromló sereg megtorpant,
egymásra gyűrődött, egy
vakító villámlás,
egy rettenetes csattanás a Gonoszt föld
alá süllyesztette, csupán felemelt
keze mered ki a földből. A kéz,
az ostromló sereg ott maradt, sziklává
merevedett s messzire int: "Légy
jó, légy munkás, szorgalmas,
Istenfélő. Ne lázzadozz Isten
ellen, mert egy leheletével elfúj,
semmivé tesz."
A jó tündér várával
együtt eltűnt, mivel a Nagymezőn
nem volt már ember, akire gondot viseljen.
A Gonosz vára is elenyészett a Hurécról
s csak a sziklák között ma is
élő egres bokrok tanúsítják,
hogy ott valamikor emberek lakhattak.
A megmenekültek - éppen hét
család volt - a Halaságról
aláereszkedtek a Szakadát tetőre.
Onnan négy család balra letért.
Ósáncnál a völgybe ért
s lejjebb haladva eljutott a síkságra,
ahol megtelepedett. Jó távol építettek
szállást maguknak egymástól,
de amint idővel szaporodtak, gyarapodtak,
mégis összeértek. Ma Négyfalunak
hívjuk, pedig távolról egynek
látszik.
A másik három család tovább
haladt a hegygerincén s csak akkor vált
el, mikor a Bikkostetőre ért. Kettő
jobbra tért, egy balra. A jobboldaliak
Zajzont és Pürkerecet népesítették
be, a baloldali Tatrangot alapította. És
a jó tündér ha láthatatlanul
is, máig gondoskodik alattvalóiról
s gondoskodni fog a jövőben is, ha jók,
Istenfélők, munkások és
becsületesek maradnak.
Szász István nyomán |
|
Bacsó
Anna
1
Szép csángó
leány volt ez a Bacsó Anna, itt
éldegélt a Barcaság szélén.
De nem tudott igazán örülni a
szépségének, mert átok
ült az életén. Apja akarata
ellenére ment az urához, egy juhászemberhez,
aki a Csukás füves oldalain legeltette
a juhait. Engedetlenségéért
a tündér megátkozta, hogy csak
akkor láthassa szerelmes férjeurát,
amikor az néhanapján lejön
a havasról. Neki nem szabad a Csukásra
fölmennie, ahogyan a többi juhászfeleség
teszi, ételt, szeretetet vinni az ő
emberének.
Bacsó Anna
egy ideig viselte az átkot, aztán
egy vasárnap reggel vakmerő tettre
határozta el magát. Szembeszegült
a tündér parancsával, felvette
legszebb ruháját, tele iszákot
dobott a vállára, és elindult
a havas felé. Akivel találkozott,
mindenki óvta, intette, mert az átkot
jól ismerték az emberek. De nem
hallgatott senkire, konokul ment tovább.
Alig hagyta el Garcsint, az ég beborult,
iszonyatos vihar készült. Ezzel sem
törődött. Az Ó-sáncnál
egy remete lakott akkoriban, a jószívű
ember ijedten kiáltott utána: "Térj
vissza, Bacsó Anna, mert ha nem, sohasem
látod meg uradat!" Kitört
a vihar, tüske tépte föl a kezét,
ruhája átázott, de ment tovább.
Az iszonyatos viharból egy ősz-öreg
ember vált ki, s szigorúan megintette,
hogy ne dacoljon a tündér parancsával.
Ezt sem hallgatta
meg a juhász felesége. S akkor szörnyű
dörgés hallatszott, villám
csapott alá, majd egyszerre elült
a vihar és kisütött a nap. Bacsó
Anna azonban többé nem volt sehol.
Ott, ahol az előbb állott, most egy
új szikla emelkedett.
Furulyázva
közeledett az új sziklához
Bacsó Anna férjeura a nyájjal.
Megbámulta a sziklát, amelyet még
soha nem látott, s még jobban elámult
azon, hogy a kőnek éppen olyan alakja
volt, mint az ő feleségének.
Elfogta szívét a vágyakozás
, és a szikla lábához leheveredve,
kesergő nótát kezdett furulyázni.
Mit tudta szegény, hogy a sziklává
vált asszony még érti a szavakat,
még dobog a szíve. Ahogy véget
ért a nóta az asszony szíve
megszakadt. S a szikla oldalából,
ahol nem is olyan régen két emberi
szem ragyogott, megerdt a könny. Olyan erősen,
hogy egy akkora patak lett belőle, mint egy
Tatrang. S azóta, ha Bacsó Anna
bánatosabb, a patak megárad, ha
elfárad a sírásban, a patak
vize is elapad.
De sohasem apad
el egészen, mert az emberi fájdalom
sem apad el soha.
2
Bacsó Annának
nem volt szabad hogy az urát megláthassa,
mert tiltva ment hozzá feleségül.
Az ura a Csukás havason őrizte a juhait,
s a feleségit csak akkor láthatta,
ha lejött a havasról.
Bacsó Anna
egy napon elindult a férjéhez a
havasra. Ahogy a Garcsint elhagyta, nagy szél
támadt s az ég kezdett borulni.
Amint ment s beért az erdőbe, elébe
állt az őszember s azt mondta:
- Bacsó Anna,
térj vissza, met sohasem láthatod
meg az uradot.
Bacsó Anna
nem akart visszatérni, ment tovább.
Már az Ördög-völgyibe ért,
amikor kitört a vihar. Dörgött,
csattogott. Az őszember újból
elejibe állt s mondta:
- Bacsó Anna,
térj vissza.
- Nem térek vissza, akármi történjék,
én ma zsindicét akarok enni a férjemnél
a havason.
Erre egy nagyot villámlott, dörgött,
s Bacsó Annából kőbálvány
lett. A vihar elhúzódott, az ég
kiderült, s a pásztor éppen
arra hajtotta juhait, ahol a feleségit
a vihar érte. Megállt s nézte,
hogy ez a szikla eddig nem volt itt. S amilyen
furcsa formája van, éppen olyan,
mint a felesége. Azután elővette
a furulyáját s furulyálni
kezdett. Nem es tudta, hogy a kőbálványnak
még ver a szíve s még hall.
De a bánatos furulyaszóra a szíve
megszakadt, s szemeiből a könny megeredt.
Innen ered a Tatrang vize. |
|
Sándorvize
Bácsfalu éppen azon hegy alján fekszik,
melynek neve Bolnok. Kaszálóul és legelőül
szolgál használják a bácsfalusiak. Gyönyörű
szép hely ez. Igaz, a fű nem nő nagyra,
mert vékony földréteg alatt mind mészkő van,
talán a föld közepéig. A széna apró, de igen szeretik
a marhák. Igen szép kilátás van innen. Majd egész
Brassó és Háromszék vármegyét lehet látni. Ez
a hely a Nagykőhavas nyulványa.
Nagyatyáink hallották nagyatyáiktól, hogy a kaszálók
közepén nagy vízforrás volt, mely a havas kebléből
fakadt és ritka jó vizével ember és állat szomját
enyhítette. Rigó és más énekes madarak fürdésre
is használták. Olyan éneklés volt, mintha az angyalok
zengtek volna az égben. Nyúl, farkas, róka, medve,
őz és néha szarvas is felkereste e paradicsomi
forrást. Még boszorkányok is el-eljártak ide és
csóréra vetkezve mosogatták tagjaikat. Egy szegény
korosnyás ember megesküdt arra, hogy egyszer,
mikor arrafelé tekintett, úgy megkergették, hogy
még a száraz bakócot is elszotyogtatta.
Uram Isten! mi is történt akkor? A szép forrás
úgy eltűnt, mintha soha sem lett volna ott.
Az egész Bolnok gyászba borult. A kaszásoknak
és szénagyűjtőknek, állatoknak és boszorkányoknak
nem volt többé vizük. Még a baglyok sem repültek
oda huhogni.
Mi is történt csak? - Volt Bácsfaluban egy Sándor
nevű ember, ennek a kaszálója a Bolnok téres
közepén terült el. E kaszáló közepén bugyogott
fel az az áldott víz. A mi Sándor emberünkben
sokszor forrt a méreg, mert a víz miatt el lett
taposva a fű és nem lett annyi, mint a többi
kaszálókban.
Amint egyszer olyan nagyot káromkodott, hogy
a kőkertről (szikla) is visszhangzott,
hát előtte terem egy ősz ember (hegyi
rém) rövid, vastag has, nagy fej és térdig álló
szakállal s kérdi ezt a dulófuló embert, mi a
kívánsága.
- "Én azt akarnám, hogy ez a forrás a pokolba
menne az én kaszálómról."
- "Tudja mit? Itt van egy ember lábszárcsont,
ebben rejtettem olyan titkos varázsszert, amit
a föld közepéből hoztam fel. Meg is mondom,
ha a lelkét nekem adja, hogy ez kéneső. Tegye
be a forrásba és a víz el fog tűnni onnan."
Sándor mindent megígért, eladta a lelkét. Hej,
ha tudta volna, mi lesz ennek a vége?
És betette. Mindjárt oly zúgás lett a hegy gyomrában,
mintha világ vége lett volna. A forrás elzuhogott
s meg sem pihent addig, míg ki nem bugyogott a
Tisztáshegy alatt, vagyis messze túl a kaszálón,
a Bolnokhegy alatt.
És mi történt tovább? Sándor is eltűnt.
Az őszember megragadta gallérjánál fogva
s eltemette a kőkert sziklája alá. Aki nem
hiszi, menjen oda, kérdje meg a sziklától: Sándor
itt van? S a kőszikla visszhangja felel rá:
itt van.
Azt a szép és bő forrást pedig, amelyik
az elveszett víz helyén fakadt fel, elnevezték
a mi eleink Sándorvizének.
közli: id. Borcsa Mihály
(Megjelent a Hétfalu 1907. január
6. számában.) |
|
Monda
magvát hordozó helynevek Árvay József helynévgyűjteményében
Árvay József 1942-ben megjelent hétfalusi helynévgyűjteményében
szép számmal akadnak olyan helynevek, melyeknek
eredete valamilyen mondára (pl. Muszka-asztal,
Sándor vize) vezethető vissza. Többségük
nevében is őrzi a mondai eredetet, de akad
köztük olyan is, melynek csupán egy részéhez (az
ott levő forráshoz vagy sziklához) fűződik
hiedelem vagy mondafoszlány. Ilyenkor a név és
a hiedelem között nincs szoros kapcsolat (pl.
Háttető, Kőba völgye).
Az Árvay gyűjtéséből válogatott, mondai
eredetre visszavezethető, itt közölt névanyag
is tükrözi, hogy Hétfalu ilyen eredetű helynevei
közül a hellyel kapcsolatos események emlékét
őrző nevek vannak többségben. Vannak
köztük történelmi eseményekre emlékeztetők
(pl. Tatár-hányás, Negyvennyolcas-kő,
Vér-gödör, Vaskapu, Muszka-asztal),
a hely keletkezésének emlékét őrzők
(Peres-erdő), az ott bekövetkezett
haláleset emlékét őrzők (Sándor vize,
Matild-halom), illetve az ott lakó személy
emlékét őrző (Peres-szász laka),
és a hely egykori funkciójára emlékeztető
nevek (Macskavár). Feltűnően
kevés a hiedelemmondai eredetű helynevek
száma, és ezek többségében (Kincses-gödör,
Szépasszonyok kútja) a mondai eredet is
csupán feltételezett, hisz a helyhez kapcsolódó
hiedelmet már Árvay adatközlői sem ismerték.
Egyetlen olyan név van, melyhez egy hozzá kapcsolódó
népszokás emléke fűződik: a Határ-halom.
*
Határhalom (Bácsfalu) - A Tömösvölgyében,
a Csorgóvölgye bejárata előtt álló határhalom.
Az idős emberek elbeszélése szerint régebben
a bíróválasztás utáni határjáráskor ideérve, az
újonnan választott bírói itt megbújtatták s frissen
vágott mogyoróvesszővel jót vágtak reá, hogy
emlékezetében tartsa a falu határát és jól vigyázzon
arra.
Kőba (Bácsfalu) - Eredeti
alakja Kőbába volt, ebben az alakjában
ma már nem használatos. Ez eredeti Kőbába
alak utótagja a bába, öregasszony tájszó.
A hegycsúcson álló szikla nevét onnan nyerte,
hogy a néphit szerint alakja egy ülő öregasszony
alakjához hasonlít. Később a helynév értelme
elhomályosult, a nép a Kőbába nevet
helyhatározós alaknak erezte s elvonta belőle
a mai Kőba alakot.
Kőbavölgye (Bácsfalu) - E völgy baloldalán
tágas sziklaodúk találhatók, ahová háborús időben
a csángók menekültek. Az egyik sziklán bevésve
1849 áll, amikor itt találtak oltalmat üldözések
elől.
Macskavár (Bácsfalu) - Falu melletti kődomb,
de nincs semmi romnak helye. A falu nyugati szélén
álló kis domb. Nevének eredetéről azt mesélik,
hogy amikor Négyfaluból még nem vezetett vasút
Brassóba, s a bácsfalusiak szekérrel jártak be
a brassói vásárokra, a gyerekek a falu előtti
dombon várták a vásárfiával, mézespogácsával hazatérő
szüleiket. A hétfalusi csángók a torkos gyermekeket
macskának nevezik. "A macska vár!"
mondogatták tréfásan egymásnak a szekéren hazatérő
szülők, amikor meglátták a dombon várakozó
gyermekeiket.
Negyvennyolcaskő (Bácsfalu) - Másik
neve Cinegekő. A Kőba jobbágában
fekvő szikla. A helynév annak emlékét őrzi,
hogy az 1848-as szabadságharc idején a bácsfalusiak
ide menekültek a román felkelők elől.
A sziklán az 1849-es év van bevésve.
Peres-szász laka (Bácsfalu) - Ha átlépjük
a Tömös torkolatának titokszerű zárvonalát,
[a Tatárhányást] ott van az úgynevezett Peres-szász
laka. Ezen rosszmájú ember, midőn
a Kiss Sándor hős ellenállása dacára (1849.
június 20-án) betört muszkák által űzött
székelyek kapuja előtt menekülnének, csúfolódva
kiabált utánuk, midőn pedig a muszkák oda
értek, nagy kiabálással üdvözlé őket; de
a kozákok őket szidó ellenségnek nézvén,
átdöfték. A nép méltó jutalmat nyert gúnyolódót
Peres-szász-nak nevezte el, s halálában
Isten igazságos ítéletét látja.
Sándorvize (Bácsfalu) - Hegy alján patak,
melyet a monda szerint Sándor hétfalusi magyar,
ki is e nagy forrást a Bolnokon fekvő kaszálójából
füvét a marhataposás ellen megóvandó, csontba
zárt (?)...cső(?) [sic!] eltávolította, de
később e tettét megbánván egy kőszikláról
leugrott. A Tatárhányástól délre a Tömösbe ömlő
kis patak neve. előtagja személynevet őriz.
Az 1865. évi forrás által közölt mondát ma nem
ismerik.
Tatárhányás (Bácsfalu) - Tömös völgye
torka előtt egy hosszú felhányt árok, melyről
a falusi vének beszélik, hogy egy nap és egy éjen
hányták a tatárok ellen. A Totorcsika vagyis
Tatárcsiga előhegynél egy bámulatos
mű vonja magára figyelmüket: egy roppant
töltés, mely a Bácsfalu feletti Veresútnál (domb)
kezdődve a szoros torkolatot egész szélességében
átszeli. E töltés hossza 2800 láb; alapszélessége
78 láb, magassága 18-24 láb. A töltés az országút
keleti oldalán emelkedő sziklafalnál kezdődött
és átmetszette a mostani országút és vasút helyét
(az 1873. évi forrásunkban közölt egykori hagyomány
szerint a Tömös vize fölött óriási vaskapu állt,
mely alatt vasrácson folyt keresztül a víz), valamint
a Tömös árterületét a Bácsfalu déli végénél álló
Veresút nevű hegyig. Itt, a földtöltés felső,
keleti felén a falu szélső házai épültek
most reá. Székely Gézamérései szerint teljes
hossza 875 m volt, alapszélessége 24 m, magassága
pedig 5-8 m között váltakozik.
Vérgödör (Bácsfalu) - Iskola épület melletti
hely, ahol 1848. december 23-án 23 magyart a románok
legyilkoltak. A helynév ma ismeretlen.
Hágtető (Türkös) - A helynevet nagyon
gyakran Háttető néven is nevezik.
[...] Türkösnek Háttető nevű
bércén van egy forrás, amelyről az a babonás
hit járja, hogy ha valaki naplemenet után iszik
belőle bivalyalakú kísértetek veszik üldözőbe.
Határka (Türkös) - A falutól és vasúttól
kissé északra fekvő régi határjel. Régen
itt volt a falu határa. Az ettől északra
fekvő szántókat a szomszédos szász községektől
vásárolták meg a csángók. Az 1865. évi forrásunk
a falvak nagyon szűk szántóhatárának eredetéről
a következő népi mondát közli: "Mikor
a hétfalusi magyarok a szászokkal meg akartak
osztozni a mezőben, a magyarok előbb
lovat sütöttek és bor mellett kényelmesen, jól
lakmároztak s csak azután indultak késő reggel
le a szász falvak felé; - a szászok pedig kását
főztek, de nem ették meg, hanem serrel együtt
lóra pakolták és úgy nyargaltak fel a magyarok
felé s ahol a magyarokkal találkoztak, ott szabták
ki a határt. A magyarok nem elégedtek meg az osztozással
s esküt kívántak joguk bebiztosítására. A szászok
erre is készen voltak, mert még a falujukban földet
raktak csizmáikra s reá állva bátran elmondták:
«mi szászok a mink földünkön állunk». Ezért olyan
kicsiny Hétfalu határa."
Matildhalom (Csernátfalu) - A falutól
északra fekvő halom neve. A helynév egy Matild
nevű tanítónő emlékét őrzi, aki
viszonzatlan szerelme miatt egy vidám átmulatott
báli éjszaka után e halmon agyonlőtte magát.
Ide is temették el. (1904-ben Wollanka Matild,
a közszeretetben álló csernátfalusi tanítónő
öngyilkos lett, "a feléje irányzott gonosz nyelvek
vérig sértő rágalmazásai következtében".
- Hétfalu, 1907. március 7. [KLI megjegyzése])
Százforintos (Csernátfalu) - Az Arapaéle
nyugati oldalában fekvő kaszáló neve. A népbeszéd
szerint a helynév a kaszáló egykori vételárának
az emlékét őrzi. Ez azonban téves magyarázat.
A hegyoldalt minden bizonnyal a rajta nagy számban
növő szász-[száz] forint Bellis
perennis nevű virágról nevezték el.
Vaskapu (Csernátfalu) - Falumenti halom
aljánál lévő mező, ahol 1848-ban a gyilkos
rabló románok a hétfalusi magyarokat lándzsa és
kardból képzett kapun át futtatták és a császár
hűségére feleskették; holott ezen magyarok
agyagfalvi gyűlésen követek általi képviseltetésükkel
és a székely nemzettel rokonszenvezésükkel a császárhoz
nem voltak hűtlenek és törvényrontók. - A
szabadságharc egyik eseményekor keletkezett helynevet
s a hozzá fűződő emléket ma már
nem ismerik.
Kincsesgödör (Hosszúfalu) - Földlábak
ezek: ...kincses gödör. - A falutól északra
a síkságon fekvő, talajmélyedéses dűlő
neve lehetett. A ma már ismeretlen helynév keletkezésének
valami népi hiedelem szolgálhatott alapjául.
Pereserdő (Tatrang) - A Disznópataka
jobboldalán fekvő erdő. Nem tarozik
Hétfaluhoz, de a hagyomány szerint Tatrang községhez
tartozott, s a tatrangiak hosszú ideig pereltek
érte.
Szépaszonyok kútja (Tatrang) - Belső
mezőcskén fekvő forrás. A helynév keletkezésére
bizonyára valami népi hiedelem szolgáltatott alapot,
ennek azonban nem sikerült nyomára akadnom.
Tatárhányás (Tatrang) - A falun felül
egy kis sík mezőn Tatárhányás egy
földhányás. Alakja egészen úgy mutatja, hogy a
földhányás alatt sokan alusszák örök álmukat.
A mezőcske déli oldala alatt áll egy Seticze
nevű nem igen magas hegy, régen rengeteg
erdő volt, most kaszáló, legelő és szántó.
Még nem sok idővel ezelőtt kaptak elég
nyílvasat vagy nyílvasdarabot ott, mi azt mutatja,
hogy a tatár horda embereket sejtvén, az erdőbe
menekültek után indult és lövöldözött, de a menekülők
nem rejtették el magukat, hanem elfogadták a támadást
és a tatároktól meglehetősen leteríttettek,
amint a Tatárhányás gyanítatja. Tüzetes
vizsgálat dönthetné el, hogy emberi munka hozta-e
létre, s védelmi célt szolgált-e vagy pedig valami
csata után a halottakat temették-e ide, miként
azt az 1865. évi forrásunk írja.
Muszkaasztal (Zajzon) - A Bükköstől
keletre fekvő hegytető neve. Előtagja
az orosz nép régi muszka népnevet őrzi.
A hagyomány szerint a szabadságharc leverése a
Tömösi szoroson 1849-ben betört orosz csapatok
egy része a hegytetőn táborozott. Az orosz
katonák élelmezésére a falu lakóit kényszerítették.
Minden családfő déli harangszóra ki kellett
vigye a hegyre az otthon megfőzött bizonyos
mennyiségű ételt. Itt az oroszok a különféle
ételeket nagy üstökbe összeöntötték és újra felmelegítették.
Hochbauer Mária
|
|
|