A csángók ritkán mentek máshová dolgozni. Leginkább a saját birtokaikon dolgoztak és a környező gyárakban. A közeli gyárak - sörgyár (Schell tulajdona), cementgyár (Haus Albert), cukorkagyár (Hess), posztógyár - tulajdonosai mind szászok voltak.

Hétfalu derestyei bejárata és gyártelepei

Az iparosodás a harmincas években hatolt be Hétfaluba. Bácsfaluban deszka és ládagyár (Gödri Péter tulajdona), szalámi gyár (Kulpi), egy malom működött, Türkösben több gyapjúfonó és -festőműhely (kb. négy), szódagyár, Csernátfaluban fűrészgyár (Köpe-féle, 1900-as évekből származik, a legrégebbi), Hosszúfaluban malmok, gyapjúfonók működtek.

A csernátfalusi Köpe-féle fűrészgyár

Az állam hétmérföldes csizmája alatt

A háború előtti négyfalusiakat kb. így sorolta be a társadalmi hierarchia: gyárosok, malom- és gyapjúfonoda-tulajdonosok, posztóványolók, nagygazdák (arató- vagy cséplőgép-tulajdonosok), kőművesek, fuvarosok és egyszerű földművesek. Mivel azonban gyár csak egy volt a négy csángó faluban, a ranglétra legtetején annak tulajdonosa, id. Köpe András és öt fia leledzett. De hogy ez mennyire nem jelentette a sokat szajkózott könnyelmű „burzsoá” életet, tanú rá a család „utolsó mohikánja”, a 90 éves Köpe János. A körképbe ágyazott családi krónikát a gyár alapításától kezdi, melynél 16 éves suhancként ő maga is bábáskodott.

A beszélgetés 1997 májusában hangzott el, röviddel ezután Köpe János elhunyt.

– A csernátfalusi fűrészgyárat apám, Köpe András és mi, az öt fiú alapítottuk 1923-ban. ’25-ben leégett, de aztán hamar újraépítettük. Előbb harmincas, majd huszonnégyes gátterrel dolgoztunk. Volt két cirkulánk és egy gyalugépünk, ezekkel indult be a gyár. Kezdetben csak 12 emberünk volt, de ’48-ig, az államosításig 32-re szaporodott a számuk. Mi, az öt fiú vágtuk, és fogatainkkal hordtuk le a rönköt. A fa persze nem a mi erdeinkből származott, hanem árverezés útján jutottunk hozzá, a községi erdőkből. Idővel aztán már nem bírtuk öten végezni a fuvarozást, mert ugye a gyár egyre bővült, s akkor négyfalusi fuvarosokat szerződtünk. Volt egy állandó alkalmazottunk, Gyurka István bácsi, ő hordta saját fogatán a készárut a derestyei vonatállomásra. A környékbeli rendelők – asztalosok és magánszemélyek – általában saját szekereiken szállították el a megrendelt anyagot. Volt, amikor tőlünk vásárolták meg, de volt, amikor ők hozták a rönköt, mi csak a kivágást végeztük. Aztán amikor elkezdtük a nagybani szállítást a băicoi-i kőolajkutakhoz, onnan küldtek nagy remorkás autókat, s azokkal szállították el az anyagot.

A bécsi döntés után, amikor Kökösnél megvonták a határt, jött a rendelet, hogy egyetlen gyár sem maradhat magyar cégjelzés alatt. Ideküldtek egy Ilie Dobrescu nevezetű román embert (valahol Észak-Erdélyben rúghatták ki az állásából), s az ő neve alatt működött tovább a gyár egészen az államosításig. Persze, ő nem tette a lábát a gyárba, továbbra is úgy ment minden, mint addig, a Köpe cégjelzés alatt.

– 1948-ban egyetlen nap alatt államosították a gyárat. Maradt-e erről valami írásos dokumentum, készítettek-e leltárt az elkobozott javakról?

– Persze, hogy készítettek. Ott maradt Ibikénél, a sógornőmnél, mert akkor Sándorunk volt a kasszás. Én az államosítás napján éppen Bukarestben voltam tárgyalni felvásárlóinkkal; mire hazajöttem, már minden át volt adva. Jött az igazgató (a brassói feldolgozó vállalat vezetője), és még két pártember. Leszigilálták a kasszát és a brassói bankban a betétünket. Ott, a Banca Româneascăban 1 320 000 lejünk, a kasszában pedig 526 000 lejünk volt. Elvették a teherautónkat, a személygépkocsinkat, az egész fűrészárut, vagy 530 köbmétert: megvan ott minden a jegyzőkönyvben, el kell kérni Ibikétől. Mondom, még egy ceruzát sem hagytak.

Testvéreimet mind menesztették a gyárból, egyedül engem tartottak meg, mint szimpla alkalmazottat. De a gyárat továbbra is én vezettem, mert az új emberek nem értettek semmihez. Minden úgy történt, ahogy én mondtam. Ha munkás kellett, elég volt, hogy én kezeskedjek érte, már fel volt véve. Akkor került a gyárhoz Szőts Jancsi, Farkas Gyula, Cergău Nicu s még sokan. Egy évig azonban szemmel tartott a kinevezett igazgató, nehogy valami „rendellenes” összeesküvést szervezzek. Aztán egy év múlva még el is mesélte nekem a nyomozást.

– Családjukból csak kettejüket deportálták az 52-es „hullámmal". Hogy történt a kilakoltatás?

– Épp gyűlésen voltunk Brassóban. Rámtukmálták, hogy tartsam a piros zászlót, mert volt egy román, egy szász, s kellett egy magyar zászlóvivő is. Egész nap vittek szerte a városban felvonulni, még jól meg is ebédeltünk egy vendéglőben. Ez volt május elsején. Rá két napra jön a felszólítás, hogy azonnal hagyjam el a lakhelyemet, egyszóval deportáltak. A négyfalusi párttitkár épp nálam lakott kvártélyban (a nevét nem említem, mert hosszúfalusi csángó ember), bemegyek hozzá, s mondom neki: Te, János, hát épp engemet kaptatok meg? Azt válaszolta, hogy vigyázzak, hogy beszélek, mert még ennél rosszabbul is járhatok. Ha elmegyek az első hullámmal, azt vihetek magammal, amit akarok, s a helységek közt is válogathatok (faluhelyet vagy nagyvárost, ahol nem tudtak volna szemmel tartani, nem választhattunk). Ha a második hullámmal költözködök, csak ötvenkilós csomagot vihetek magammal, a harmadik szériában rajtaütnek az embereken, éjnek idején emelik fel egy szál ruhában, semmit sem vihet magával.

Így aztán jónak láttuk, hogy minél hamarabb szedjük a sátorfánkat. Kézdivásárhelyre mentünk. Sipos Ödinek volt egy teherautója, s arra raktuk fel a bútort, miegymást. Volt egy Farkas nevezetű nagy kommunista, még ő is segédkezett a rakodásnál. Három és fél évig voltam deportálva Kézdivásárhelyre feleségestől. Első évben nagyon rosszul bántak velünk. Azt mondták, hogy még kutyaólat sem érdemelünk. Minden hónapban kétszer – elsején és tizenötödikén – kellett jelentkezni a milícián, mert féltek, hogy nehogy kereket oldjunk. Egy év után aztán megengedték, hogy a deportáltak is vállalhassanak munkát. Elmentem Hankó Pistához, ő akkor valami vezető állásban volt a helyi fűrészgyárban. Ő ment el a párthoz, és beszélt az érdekemben. Egy évig azonban csak fizikai munkát végezhettem. Faanyagot raktunk a vagonokba. Aztán felvettek az átvevőrészlegre. Én tartottam nyilván a gyárba érkező nyersanyagot és tűzifát. Mielőtt eljöttem volna a gyárból, én voltam a fő transzportos, irányítottam az egész szállítást, a traktoristák és a sofőrök munkáját. Jó fizetést kaptam, még prímára is kiírtak mindig. Amikor volt Marosvásárhelyen a nagygyűlés, a csíkszeredai fakitermelő vállalat minden fiókjának képviseltetnie kellett magát. Akkor Kézdivásárhelyről engem küldtek el a gyűlésre. Ha tőlem függött volna, el sem jövök a gyártól, de a feleségem éjjel-nappal sírt, hogy haza akar jönni. A vállalat ingyen adott két kamiont, feltettük a cókmókot, s hazajöttünk. Itthon apósomék már vártak a két kimeszelt szobával, mert az én házamat időközben elvették. Ott volt az épület Csernátfalu központjában, ahol most a mozi. Amikor hazajöttem, egy Cerică nevű finánc lakott benne, az nagy nehezen kiköltözött, de betelepítettek helyébe egy Nagy nevezetű őrmestert. Engem egyre győzködtek, hogy adjam el a házat és a telket (kitartott a főútig, ahol most a vendéglő van). Mellette volt a katolikus egyház birtoka, azt is elvették. Amikor végre beadtam a derekamat, és kifizették érte a potom 40 000 lejt, úgy írták be az iratokba, hogy az egész államosítva van. Akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nem adásvevésről van szó, hanem kelepcébe csaltak, és kiragadták kezemből a házamat. Bementem Brassóba Mosorához, a párttitkárhoz, s elpanaszoltam, milyen ocsmány trükkel vették el a házat és a telket. Ő aztán csinált, amit csinált, a lakóházat visszakaptam, csak a mostani moziépületet államosították. Ha úgy alakul a törvénykezés, lehet, azt a részt még visszakapom, mert minden iratom megvan róla.

– Hazajövetele után kapott-e állást?

– Én még másnap munkába álltam, mert Veres András, aki akkoriban fiókfőnök volt az IFET-nél, amikor behajtott az udvarra a kamion, ő már ott termett. Hívott, hogy dolgozzak az ő szektorában. Felvettek erdőkitermelő felelősnek az Ördög völgyében. Rengeteget dolgoztunk. Kanálisokat, munkaszállásokat kellett építeni, s közben vágtuk és húzattuk a fát, hogy menjen a termelés. 1970-ig dolgoztam az IFET-nél, onnan mentem nyugdíjba.

Tomos B. Hajnal

Köpe András fűrészgyára

Deportáltak voltunk Székelyföldön

Államosítás címen nemcsak fűrészgyárától s a benne levő ingóságtól fosztották meg a négyfalusi Köpe családot, hanem saját házukból is kilakoltatták őket. Máig ismeretlen okokból azonban az öt fivér közül csak kettőt – Andrást és Jánost – köteleztek elhagyni szülőföldjüket, s ők évekig kényszerlakhelyen sínylődtek. A néhány sebtében összepakolt holmival útra tett családokkal aztán egyáltalán nem törődött a „népi hatalom”, ha csak azt nem számítjuk, hogy még székelyföldi száműzetésükben is hetente hívatták őket a milíciára.

Azt mondták, hogy három nap alatt csomagoljunk össze mindent, amit el tudunk vinni, s hagyjuk el házunkat – emlékszik vissza a meghurcoltatás éveire Köpe András özvegye, a ma nyolcvanas éveit taposó Annus néni. Ez 1952 május 3-án volt. Akkor még élt Balabán bácsi, az ügyvéd, s a férjem elment hozzá tanácsot kér-ni. Azt mondta az öreg, válasszuk Udvarhelyet (mert a helységek is ki voltak jelölve, nem lehetett akárhova menni), s költözzünk el minél hamarabb. Mi már a második vagy a harmadik menethez tartoztunk, az előttünk levőket Szentgyörgyre és Kézdivásárhelyre küldték. Azért kellett olyan hamar kiüríteni a lakást, hogy lakókat tudjanak beletenni. Persze nem tudtunk mindent magunkkal vinni, a holmi legnagyobb részét itt, a szomszédoknál helyeztük el. Még nagyanyád, Borcsa bácsi, Gyurka Sára néniék segítettek a pityókát is eladni. Így aztán három nap múlva már útra készen voltunk, minden szobában csak az égőket hagytuk, ahogy azt megparancsolták. Akkoriban a férjem már dolgozott egy brassói építkezési vállalatnál s annak a főnökét telepítették be ide, az egyik szobánkba. Furcsa, de épp ez az ember segített nekünk a hurcolkodásban. Rendelkezésünkre bocsátotta a vállalat kamionját, s azzal hordtuk el a holminkat. Lett is ebből aztán elég kellemetlensége, mert ráfogták, hogy segített a nép ellenségeinek. Úgy emlékszem, hogy csak a hálószobabútort s a konyhaszekrényt tudtuk elvinni, s persze a legszükségesebb használati tárgyakat. Már nem emlékszem, hogyan kerekedtünk fel, de azt tu-dom, hogy hajnalra érkeztünk Udvarhely köz-pontjába. A férjem főnöke küldött velünk egy környékbeli embert is, akinek Udvarhelyen ro-konsága volt, hogy segítsen nekünk az elhelyez-kedésben. Nos, az el is vitt minket egy csa-ládhoz. Ott megreggeliztettek minket, aztán fér-jem s a nagyobbik fiam, Bandi, el is indultak valami albérlet után nézni. Azt nem mondtam, hogy Sanyi, a kisebbik fiam otthon maradt anyáméknál, mert a brassói Katolikus Főgimnáziumba járt, s nem akartuk, hogy félbeszakítsa tanulmányait. Be is járták a férjemék az egész várost, de sehol sem fogadtak deportáltakat. Egyszer találkoztak egy idős asszonnyal, aki hallván, hogy magyarul beszélnek, megkérdezte, mi járatban vannak. Elmondták, hogy brassói deportáltak, mire ő elvezette egy városszéli ház-hoz. Ott lakott a lánya meg a veje, akiknek épp volt egy üres szobájuk. A házigazda azt mondta, hogy segít rajtunk, mert magyar emberek va-gyunk. A holmink már le volt rakva Fülöp Lajos bácsihoz, mert a sofőrnek vissza kellett hogy vigye az autót. Az öreg aztán vállalkozott, hogy ökrös fogatával elszállítja a cókmókunkat az új lakásunkra. Hát elég szűkösen voltunk az egy szobában. Kályha nem volt, s május elején biza elég hideg volt Udvarhelyen. Férjemet csakha-mar alkalmazták egy fűrésztelepen. Rönközött az odavalósi munkásokkal a placcon. Mesélte, hogy volt egy Osváth Jóska nevű munkás, aki mikor meglátta a kezeit, azt mondta, hogy ő nem dolgozik urakkal egy helyen. A férjem azt vála-szolta: ne izgassa magát, mert a hozzá hasonló urak bármikor tudnak úgy dolgozni, mint Osváth Jóska s a társai. Aztán amikor látta a székely ember, hogy valóban ég a munka a keze alatt, nem akadékoskodott tovább s később barátok lettek. Csakhamar a fiamat is alkalmazták a vasútnál. Nekifogtak ugyanis egy Udvarhelyt Csíkkal összekötő vonal megépítésének. De egy hegyet is át kellett fúrni, s aztán azért vagy más okból, de abbamaradtak a munkálatok. Végül Bandit a kórháznál alkalmazták, s ő ott is maradt Udvarhelyen, nem jött velünk haza. Egyébként minden héten kellett jelentkezni a milícián, hogy lássák, nem szöktünk-e el valamerre. Nagy ké-sőre aztán értesítettek, hogy hazamehetünk. Előbb csak a férjem jött el körülnézni. Hát látja, hogy az egész házat lakók foglalják. Az első szobában egy hírhedt kommunista pribék lakott. Vagy két hét múlva, miután férjem megérkezett, a hátsó szoba lakói elmentek. Így aztán hazaköltözhettünk holmistól. Az a kommunista besúgó rengeteget zaklatott bennünket. A Metrom alkalmazottja volt, de nem szeretett dolgozni, s mindig otthon volt: szimatolt utánunk. Állandó-an jelentgetett a milícián, szinte hetente hívattak mindenféle ürüggyel, s még házkutatást is rendeztek. Egyszer aztán a mellettünk levő lakó elment, s a férjem vágott egy átjárót, hogy hasz-nálhassuk azt a szobát is. A pribék abban sántikált, hogy oda egy hitvány erkölcsű fehérnépet tegyen be. Így aztán mikor megtudta, hogy mi már használjuk azt a szobát, nagy cirkuszt csapott. Mindenkinek azt mondta, hogy az övé a ház, s még a kertbe sem engedett be minket. Amikor megtudtuk, hogy el akarja hozni a nő holmiját, én lakatot tettem a kapura. Akkor aztán hívta újból a milicistákat, de azok nem merték leverni a lakatot. Nekünk a szomszédok is pártunkra álltak, mind idesereglettek, hogy ne engedjék beköltözni a lakót. Hát nem újból feljelentett, hogy mi revolúciót szerveztünk a szegény nép fia ellen? Ezért aztán alaposan megbírságoltak. Máskor aztán addig jelentgetett minden ocsmánysággal, hogy a férjemet kidobatta a munkahelyéről. Hát mondom, renge-teget szenvedtünk, amíg meg tudtunk szaba-dulni tőle. Aztán apránként visszafoglaltuk az egész lakásunkat, s többet nem zaklatott senki.

B. Tomos Hajnal

A tatrangi téglagyár, és halastó

A csernátfalusi kőbánya

A babarunkai sajtérlelő torony

	Köztéri kút Tatrangon
Régi ház és kút Pürkerecen
	Régi gémeskút Pürkerecen

M. Chicomlean kereskedése - Türkös