A
tulajdonjelek a népi műveltség
sajátos kommunikációs folyamatának
alapelemei. Általuk következtetni
lehetett a hovatartozásra. A családhoz
tartozás, vagy az oda nem tartozás
jelölői lehetnek.
A sertéseket, teheneket általában
nem jelölték, mivel csak egy-egy napra
kerültek a közösbe.
"Tudtuk, hogy melyik állat
a kié. Nem kellett megjegyezni. Az állatok
hazajöttek maguktól, tudták,
hogy hova tartoznak."
A tehéncsorda megalakulása
előtt az állatokat kihajtották
a legelőre. Az állatok hátsó
felére B (Bácsfalu),
T (Türkös), Cs
(Csernátfalu) és H
(Hosszúfalu) betűt sütöttek.
A juhnyájat, mivel tavasztól
őszig a legelőn volt, ugyancsak megjegyezték.
Egy családban ugyanazt a jelt használták,
és az állatok fülébe
vágták bele. A jel lehetett egy
vagy több lyuk, különböző
alakú bevágás vagy egy-egy
darabkát vágtak le az állat
füléből.
Az állatok homlokára
különböző színű
pontokat festettek ugyancsak a tulajdon kifejezésére.
A jel hozzátartozott a családhoz,
általában mindenki ismerte. A libák,
rucák, tyúkok megjelölésére
többnyire hasonló jelt használtak.
A lábon lévő úszóhártyát
vágták be vagy lyukasztották
ki hasonló módon. A tyúkoknak
a farkát vagy a szárnyát
jelölték meg.
A malomba vitt zsákokra felvarrták
a család házszámát.
Ha többen laktak ugyanazon az udvaron, akkor
a családfő monogramját is.
A szántóföldeken
a föld határát kőrakásokkal
jelölték.
Birtokviszonyok Zajzonban
Ragyogó őszi nap. A Brassót Tatranggal
öszszekötő műút két oldalán, a Barca-mezőn mindenütt
szorgoskodó embereket látni. Szedik a pityókát.
Sok pityóka lett az idén. Jól termett a föld,
„ha az ember megadta a módját". A föld...
A szülőföldhöz való ragaszkodás
– konkrétan a föld birtoklását is jelenti. Az
ember úgy érzi, hogy csak ott lehet igazán otthon,
ahol van „valamije”: legalább egy darabocska
szántóföld, amelyet megművelhet, ahonnan ősszel
pityókát szedhet, vagy egy „kaszálócska",
amely az állatainak télire kóstot ad.
Az elmúlt hetekben felkerestem néhány
zajzoni gazdát, és birtokjoggal kapcsolatos kérdéseket
tettem fel nekik. Arra voltam kíváncsi, hogy milyen
helye van ma a birtokjognak a zajzoniak tudatában,
tudnak-e még adatszerűen beszámolni arról, hogy
kinek milyen s mennyi birtoka volt a faluban.
Adatközlőim: Kajcsarácz Sándor
(80), Buna Pál (78) és Taizs János (61)
zajzoni lakosok.
Az általuk közölt adatok szerint
Zajzonnak a kollektivizálás előtt közel 4200 ha
szántóföldje volt. Ebből 60 ha a falu határában,
a többi a Nagymezőn (Barca-mező). A falu
mellett levő szántóföldeket „ma a cigányok
bitorolják”. (Odaépítik a házaikat, mert létszámuk
nagyon megnőtt az utóbbi évtizedben, saját földterülettel
pedig nem rendelkeznek.)
Buna Pali bácsi mesélte („olvastam
valahol"), hogy 1640-ben, amikor még csak
46 család élt Zajzonban, a falubelieknek csak
50 ha szántóföldjük volt, az is a falu határában.
(Itt megjegyezném, hogy néhány évvel ezelőtt a
kezembe került egy múlt századvégi kiadvány, egy
kis füzet, és ez a dokumentum azon „úrbéri
pörök” ügyirataiból idézett, amelyek szerint
a háromfalusi csángók pert folytattak a prázsmári
és hermányi szászokkal az általuk bérelt földterületek
elővásárlási jogáért. A pert meg is nyerték, és
így jutottak a zajzoniak is szántóterülethez a
Nagymezőn.)
Nehéz volt a gazdálkodás a szekeres
időkben – bármennyire is hozzá voltak szokva a
fuvarozáshoz, a szekerezéshez az emberek –, hiszen
a megművelendő földek több mint 10 km-re voltak
a falutól.
Zajzonban – s általában a csángó
falvakban – nem volt nagybirtokos család, mint
például Bodolán a Béldi grófok. A zajzoniak nem
voltak földéhesek, de mindig megbecsülték a földet,
nem herdálták el, s parlagon sem hagyták. „Csak
a szükségletükre termeltek", s ehhez elég
volt a félhektárnyitól a 3-5 hektárig terjedő
szántóföld. A „nagyobb gazdáknak" is csak
8-10 ha földjük volt. Ilyen család volt Papp János
családja Zajzonban, a Deák család Pürkerecen és
a Csere család Tatrangon.
Kaszáló közel 640 ha volt a Zajzonvölgyében
„18 km-re fel a Bodza-vámig, fel a Dang-havasig”.
Történelmi szempontból is érdekes számadat: 1640-ben
a zajzoniak kaszálói a Zajzonvölgyében a mai 15-21-es
kilométerkő közötti területen voltak. „Ezt
a részt 16 család kapta meg. Még megmaradt egy
darab, amelyet elosztottak úgy, hogy az igénylők
közül mindenki kapott 10-10 ár területet."
A kaszálók sem voltak túl nagy területek:
1-3 ha közötti területeket birtokoltak általában.
Az erdő – a falusiak tudomása szerint
– mindig a község, az evangélikus egyház, illetve
az állam tulajdona volt. Az egyháznak 67 ha erdőrésze
volt.
A falusiak tavasszal árverésen „kivettek”
egy-egy erdőrészt (parcellát), amelyről
a megjelölt (lebélyegzett) fákat kitermelték.
„A község és a nép is ebből élt."
A kitermelt fát az emberek ölbe
vágták, saját szükségletre és eladásra is termeltek.
„Brassóba fuvaroztuk bé, s ott eladtuk.”
Az egyház erdőrésze „fenn a Szászpatakban volt,
aztán cseréltek a községgel. Így kapta meg az
egyház az erdészház mögötti erdőrészt, s ezt használta."
„A kultúrház is az erdőből épült.
Az egyház minden évben kivágatott 40-50 öl fát.
A kultúrház építésének idején engedélyt kapott,
hogy 3 évig a dupláját vágathassa ki és eladja,
hogy legyen pénz az építéshez."
Az egyháznak az erdőrész mellett
még volt 38 ár szántóföldje és 5 ha kaszálója
is.
Az iskolának nem volt sem erdő-,
sem földbirtoka. „Valamennyi földet kapott
volt a határon, de csak használatra. De azután
az is néhány család birtokába jutott."
A Zajzonban élő román családok közül
csak néhányan foglalkoztak gazdálkodással. 10-20
árnyi szántóföldjük volt. „Inkább mesteremberek
voltak: szabó, pék, kovács."
A cigányok nem rendelkeztek soha
földbirtokkal, nem gazdálkodtak. Pásztorok, seprű-
és kosárkötők voltak. „Régebben nemigen, de
most erősen lopnak. A határra már nem lehet semmit
tenni, még a Káposztás-kertből (a temető előtt)
is mindent elhordnak. Az erdőt is állandóan dézsmálják.
Lopják a fát, s éjjel eladják a faluban. Az emberek
megveszik, mert ócsun adják. Sokszor még bé es
csapják a falusit, mert hitvány ágfát hoznak.
Nekik nincs törvény, nem kell cédula se az erdőre.
Ha meg es büntetik, hiába, mert nincs miből megfizessék.
Pénzük nincs, mert elisszák, csak a sok gyermek.
De hát hiába, szegények ők is, s meg kell éljenek
valamiből. Ők es emberek..."
A régi, valamikori fürdőre úgy emlékeznek
a falusiak, hogy az a Tompa családé volt. „A
melegvizes fürdő, a Sétatér melletti is, és fenn
a Lobogóban a hideg fürdő is az övéké volt.”
A Tompa családé volt az erdő a Sétatér
mellett, fel a Muszkaasztalig. A borvízforrások
közül volt olyan, amit sokáig a falusiak használtak.
Aztán „béfogták és egy Constantinescu nevű
bukaresti ember töltötte üvegekbe. Ez még a II.
világháború előtt volt. Jelenleg is egy idegené
a borvíztöltöde."
Szomorú története van a valamikori
„fényesnek", a szép Concordia szállónak.
A múlt század közepén épült, sokáig a Sipos (Bereczki)
Anna tulajdona volt.
A II. világháború utáni államosítást
követően pionírtábor és üzlethelység, majd iskolaépület
lett.
Az 1977-es, majd az 1989-es földrengés
megrongálta az épületet. 1990 óta üresen áll,
teljesen tönkrement, bár a legutóbbi tulajdonos
leszármazottja már visszaperelte.
Ami a birtokviszonyok jelenlegi
állását illeti, azt Bacsó Ildikó tanárnő Zajzon
kismonográfiája című dolgozatából idézném:
„1989-ben a falu birtokában összesen
4824 ha szántóföld volt, amelyből 3033 ha magánszemélyeké,
1791 pedig az államé. 1994-ben a helyzet a következőképpen
változott: összesen 5.710 ha szántóföld tartozott
a faluhoz, amelyből magánszemélyek tulajdonában
volt 4154 ha, az állam birtokában 1556 hektár."
A helyzet azóta nem sokat változott.
Ezúttal köszönetet mondok minden
kedves adatközlőmnek – Pali bácsinak, Sándor bácsinak,
János bácsinak – a segítségért.
Bartha Judit
|