Bukaresti embereink...

Magyarország és Románia predeáli határát számos hétfalusi csángó átlépte bukaresti utazásai során - képeslap 1915-ből.

Hétfalu földrajzilag nincs messze Bukaresttől. Csak a Kárpátok választják el, és a hegyek a tömösi vagy az ó-sánci szoroson átjárhatók. Még szekérút is van, s amint az ember elhagyja a kékes hegyeket, már nincs messze a román főváros.

A hétfalusi csángók vándorlása Bukarestbe a XVI. században kezdődött meg. Már az 1500-as évek végén találunk olyan bukaresti adatokat, amelyekben a Berecki, Szörnyi, Istók, Buna, Köpe, Borcsa, Magdó, Szász, Csere egyértelműen hétfalusi eredetű családnevek tűnnek fel. És arról is maradtak adatok, hogy Pierre Lescalopier francia utazó 1574. június 18-án már lutheránus fatemplomról ír Bukarestben. Ezt az egyházközséget többnyire szászok, poroszok és svédek alkották, de barcasági csángó tagjai is voltak. 1815. május 14-én alapította Sükei Imre Szőkefalváról elszármazott lelkész a református egyházat, és az első magyar evangélikus lelkész a türkösi származású Sárai András volt, aki 1817-ben érkezett Bukarestbe, és a német mellett magyarul is tartott istentiszteletet. Ezek a szálak találkoztak és hamarosan létrejött a bukaresti magyar evangélikus református egyház, amely 1856. augusztus 11-én iskolát is avathatott.

A csángók száma azonban az 1850-es évektől kezdett emelkedni Bukarestben. Három-négy fogatú szekereken mentek, és az utazás is 3-4 napig tartott előre kijelölt állomáshelyekkel. A végcél a mai Piaţa Victoriei-en álló fogadó udvara volt. Innen ment mindenki állást keresni. Többnyire a pékiparban, építkezéseknél dolgoztak, vagy szolgáknak szegődtek el. Híresek voltak a csángó bérkocsisok, birzsások is. Hétfalusi birtokaikat eladva, 10-12 lovat összevásárolva, sokan csaptak fel bérkocsisnak Bukarestben. Szorgalmuk által jól kerestek és híresek lettek arról a hozzáértésről, amellyel a lovakat kezelték, kocsijukat rendben tartották. A szép summákat gyerekeik nevelésére fordították. Ezekből lelkészek, mérnökök, orvosok, tanítók lettek, de akadt köztük szobrász és költő is. Egyeduralmuk csak a XX. század elején tört meg, mikor megjelentek az autók, de a bérkocsisok közül sokan voltak, akik megértve az idők jeleit, eladták lovaikat és autót vásároltak.

A háromfalusiak inkább kenyérkiosztással foglalkoztak. Kenyeres szekerükkel hajnali három órától késő délutánig hordták ki házakhoz, vendéglőkhöz a kenyeret.

Az 1906-1908-as időszakban megrendezett bukaresti csángó bálok soha nem látott sikerrel jártak. Fiataljaink a református és katolikus közösségekbe integrálódtak be. Koós Ferenc azt is megjegyzi, hogy a templomépítések körül is, szép bizonyságot szolgáltattak áldozatkészségükről. A különböző jótékony és kulturális egyesületekben való munkából is kivették a részüket. Számos csángó tagja volt az 1900-ban alakult Katolikus Szent István Egyesületnek, Bukaresti Magyar Társulatnak, Protestáns Nőegyletnek, Katolikus Mária Egyletnek, Gyermek Segélyező Egyletnek, Protestáns Ifjúsági Egyletnek. A református egyházban például 1914-ben 200-on felül volt a csángó evangélikus egyháztagok száma.

Az első világháború után a Regáttal való érintkezés még intenzívebb lett a predeáli országhatár felszámolása miatt, s Bukarest a hétfalusi csángók második hazájává lett. Hétfaluban az a szólás járta, hogy a hét falu közül a nyolcadikban - Bukarestben - van a legtöbb csángó. Ez az intenzív elvándorlás gyakorlatilag a megromlott gazdasági helyzet, az alacsony életszínvonal következménye volt, a szülőföld fanatikus szeretete megóvta azonban őket attól, hogy messzebbre menjenek, ahonnan nem tudnak oly gyakran hazatérni. Most már nemcsak a férfiak, hanem a nők és a gyerekek is valóságos népvándorlásba kezdtek és Hétfaluban alig volt ember aki Bukarestbe ne járt volna. Volt idő a ’30-as években, amikor az ember ha végigment a Prahova völgyén Predeáltól Szinaján át Bukarestig minden építkezésnél hallhatta a jellegzetes hétfalusi csángó beszédet, s ha mérnököknél érdeklődött, a legelismerőbb jelzőket hallotta a hétfalusi csángókról.

A nők mint háztartási alkalmazottak, cselédek szereztek hírnevet. A hétfalusiakat a legelőkelőbb helyekre szerződtették. Gyakran megesett az is, hogy míg a családapa kőműveskedett az anya és a gyerekek is szolgáltak a városban.

Különösen a fiatalság vágyódott vágyott Bukarestbe, hogy elkerülve a szülői szemek elől, szabadabban mozoghasson. Az is megtörtént számos alkalommal, hogy a Bukarestben találkozó hétfalusi lány és legény házasságot kötött és anyagiakkal telten visszatértek Hétfaluba, ahol házat és földet vásároltak.

Számos csángó bérbe adta hétfalusi birtokát és Bukarestben keresett boldogulást, és meg is találta a családfenntartáshoz szükséges anyagi javakat anélkül, hogy a hétfalusi talajt kirúgta volna lábai alól. A hétfalusi csángók közül csak kevesen telepedtek le véglegesen Bukarestbe. Sokan csak nyárára mentek át dolgozni, ősszel hazajöttek, hogy a telet Hétfaluba töltsék. Mások időszakosan két-három évig szolgáltak Bukarestben, azután hazatértek. A várossal való érintkezés nemcsak keresetben befolyásolta az embert, hanem mentálisan is, és a bukaresti élet sokat nyomott a hétfalusi polgári réteg kialakulásának latjában. Ez a hatás megfigyelhető a két világháború közötti hétfalusi építészetben, házrendtartásban, de a társadalom területén is.

A hétfalusi csángók becsületes, szívós, jó munkabírással rendelkező emberek voltak, és a válságos időkben sem maradtak munkahely nélkül. S ha ennek az okát keressük, akkor abban a nevelésben lelhetjük meg, amelyet a hétfalusi tanítók, lelkészek műveltek a XIX. század folyamán. Evangélikus vallásukhoz Bukarestben is hűek maradtak, s 1933-ban önálló egyházat alapítottak, amely a brassói evangélikus egyházmegyéhez tartozott.

1933. július 2-án Sipos András akkori alesperes 198 bukaresti magyar evangélikus előtt hirdette Isten ígéjét I. Kron. 28:20 alapján és az istentisztelet után megtartott első közgyűlésen eldöntötték az egyházközség megalakulását.

Megalakulásától 1940 végéig Szexty Zoltán volt a lelkész. Ifjúsági egylet és nőegylet is alakult az első perctől kezdve. A nőegyletet Szexty Zoltánné vezette és 175 tagja volt. Bukaresti Harangszó néven újságot is indítottak, amely később egyesült az Evangélikus Élettel és Bácsfaluban jelent meg. 1940. augusztus 30-án a gyülekezet 2 006 főt számlált. A bécsi döntést után Szexty Zoltán 48 órán belül el kellett hagyja gyülekezetét és hazáját, menekülésre kényszerült, hogy elkerülje a nacionalista román hatóságok üldözését. A bukaresti gyülekezet élén Mezei István és Rapp Károly lelkészkedett, majd Rapp Károly 1941. június 9-től, mint beiktatott lelkész vezette az egyházat.

A bécsi döntést követően sok hétfalusi csángó elhagyta Bukarestet. Magyarországra telepedtek át vagy továbbmentek és a nagyvilágban szóródtak szét. 1945-ben még 2 540 tagot tartottak nyilván, ma pedig még az 1 000 lelket sem éri el a bukaresti magyar evangélikus gyülekezet lélekszáma.1945-ben Dr. Rapp Károly volt a lelkész, Kapitány Péter a felügyelő, Jónás János, Jakab András a gondnokok, Tamás András a pénztáros.

A második világháború után, a román kommunizmus éveiben és napjainkban lecsökkent a csángóságnak ez a migrációja. A bukaresti idénymunka majdnem teljes egészében kiveszett, az iparosodással helyhez kötött munkahelyek alakultak ki, és a hétfalusi csángók is megpróbáltak otthon, vagy  Magyarországon boldogulni. Bukarest csak látogatások, üzleti utak, vagy esetleg egy-egy egyetem elvégzésének színhelye lett.

Végezetül említsünk meg egy pár hétfalusi személyt név szerint azok közül, akik Bukarestben jelentős szerephez jutottak egyházi és társadalmi téren: Hajdu József, Buna Márton, Szörnyi Mihály, Antalszász Szilárd, Köpe István, Csere György, Tóth István, Kosztapál András, Foriska Sándor, Buna István, Tais Sándor, Kajcsa András, Magdó János, Szászkuruc János, Magdó György, dr. Papp Béla orvos és mások.

Külön említésre méltó Papp István, akinek szállodája és vendéglője volt Bukarestben, s hazatérve a Papp-féle sörkert tulajdonosa lett; Simon István, akinek vendéglője és üzlete volt, majd hazatérve Bácsfaluba, a templom részére orgonát és harangot, a falunak pedig modern vízvezetéket adományozott; Jakab András szobrászművész, aki a bukaresti magyar társadalmi életnek meghatározó személyiségévé vált, majd a Vasgárda és a rendőrség közti harc ártatlan áldozata lett.

Kovács Lehel István

Rapp Károly lelkész teológiai tanárrá való kinevezése után 1951. június 1-től engem bízott meg az egyházi főhatóság a helyettes lelkészi tiszt betöltésével. Június 17-én vettem át a hivatalt, de Sepsiszentgyörgyről, ahol akkor rendes lelkészi állást töltöttem be, még nem költöztem el családommal, mert bizonytalan volt, hogy végleg Bukarestbe maradok-e. Nehezen szántam rá magam feleségemmel, hogy két kicsiny gyermekünkkel végleg Bukarestbe telepedjünk át. Hosszú tusakodás után mégis az állás vallása mellett döntöttem, s a gyülekezet meghívott lelkésznek. November 25-én iktattak be hivatalomba Argay György püspök és Sipos András esperes.

Az előttem álló feladatokat egyrészt a gyülekezet lelki építésében, másrészt a gyülekezet szervezésében láttam. Ezért szaporítottam az istentisztelet alkalmait. A vasárnap délelőtti istentiszteleten kívül bevezettem a vasárnap esti istentiszteletek rendszeres tartását és a péntek esti bibliaórákat. Rájöttem arra, hogy milyen nagy fontossága van a személyes pasztorációnak. A gyülekezet továbbszervezése érdekében igyekeztem felkutatni, nyilvántartásba venni és beszervezni az eddig még ismeretlen és még fel nem fedezett híveket. Az egyházfenntartási járulékokat megajánlásokkal igyekeztünk növelni, s ebben a presbitérium járt elől jó példával.

A gyülekezet lelki építését munkálandó, igyekeztem évről-évre evangelizációs igehirdetés-sorozatokat rendezni. Evangelizációt végeztek így gyülekezetünkben: Argay György püspök több ízben, Mezei István tatrangi lelkész 1952-ben, Bíró László fűrészmezei lelkész 1953-ban, Deák Ödön nagyváradi lelkész, 1953-ban és ’55-ben, Kiss Béláné csernátfalusi lelkész 1954-ben, Rapp Károly és Lengyel Lóránd teológiai tanárok 1956-ban Krajcsovitz Tibor apácai lelkész.

Igyekeztem lelki kapcsolatot ápolni és kiépíteni a református egyházzal, a román evangélikus egyházzal és a német evangélikus egyházzal. Úgy a református, mint a két román evangélikus lelkész több alkalommal hirdettek gyülekezetünkben igét.

1953-ban nagy lelkesedéssel ünnepli az egyházközség fennállásának 20 éves évfordulóját, mely alkalommal az ünnepi istentiszteleten Sipos András esperes, a gyülekezet egykori szervező lelkésze végezte a szolgálatot.

Leginkább meghatározza és jellemzi azt az időszakot, amit Bukarestben töltöttem,  a templomépítés. A régi imaterem nagy ünnepeken kicsinek bizonyult. 1954-től kezdve adományok gyűjtését is megkezdtük és az anyagbeszerzés is. 1954-ben 600 kg bádogot, 1955-ben pedig néhány köbméter deszkaanyagot szereztünk be.

Valami modern házat kellett tehát tervezni templom formával. Miután régi egyházközségemben Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen már átlelkészkedtem egy imaház és egy templom építését, valamelyes gyakorlatom van ezekben a kérdésekben. Elgondolásom a belső beosztásra az volt, hogy legyen egy a templommal egybenyitható tanácstermünk, amely nagy ünnepek alkalmával növelheti a templom befogadóképességét,  a tanácsterem fölött pedig karzat és iroda foglalhatna helyet.

1956 márciusában tartott közgyűlésünk elhatározta az építést. Ezt követte az 1956 május 31-én Tatrangon tartott egyházmegyei közgyűlés jóváhagyása és ígérete megsegítésünkre. Püspök Urunk májusban a Kultuszminiszter Úrral személyesen is tárgyalt erről. Jónás János gondnok elkészítette az anyagszükséglet pontos kimutatását és azt a Püspöki Hivatalon keresztül beadtuk a minisztériumba.

Jó hatással volt a templomépítés előkészítésére Püspök Urunknak és Esperes Urunknak Dezséry László magyarországi evangélikus püspökkel 1956 szeptember első napjainkban gyülekezetünkben tett látogatása. Bensőséges vacsorán volt együtt a presbitérium vendégeinkkel, hol komoly formában szóba került a templomépítés ügye is. Felsorolom név szerint a presbitériumot megajánlásaikkal: Kovács László lelkész 1000 lej, Kosztapál János másodfelügyelő 1000 lej, Jónás János gondnok 1000, Partin Mihály másodgondnok 1000, Piroska András jegyző 1000, Orbán János ellenőr 1000, Fazakas József ellenőr 1000, Fejér Márton templomatya presbiter 1000 (megjegyzendő, hogy ő volt az első aki megfizette teljes összegben a megajánlást), Piroska Márton templomatya presbiter 1000, Baier Richard presbiter, Váncsa Jánosné, Benedek János 600, Erdélyi Mihály 500, Székely András 1000, Lukács János 1000, Koszta István 1000, Koszta Buna András 1000, Vernika Istvánné 1000, Ludai Zsigmondné 1000, Farkas Mihályné, Szakács Elekné. Buna Samuné, Bartha Istvánné, Lőrincz János 1000, Csabai Mihály 500, Fejér István.

Az anyagkiutalás elnyerése céljából audienciát kértünk Theodoru adminisztrátorunkkal a kultuszminiszternél, aki november 14-én fogadott is bennünket, és megértő magatartást tanúsított ügyünkkel szemben, és megígérte a támogatást. Néhány nap múlva kaptunk is kiutalást 40000 téglára, s azt december folyamán meg is vettük, és a templom udvarára szállítottuk. 16000 lejbe került szállítással együtt a tégla. Nem volt ugyan készenlétben ennyi pénzünk, de a Kölcsönös Segélyező Pénztártól 5000 lej gyorskölcsönt kaptunk.

Ezek után egy segélykérő körlevelet küldtünk egyetemes egyházunk minden gyülekezetéhez. Főként a sztalintartományi (brassói) egyházmegye gyülekezeteinek a segítségére számíthattunk, mert erre többszörös ígéretünk is volt már. Mezei István esperes teljes odaadással karolta fel ügyünket. Meg is érkezett nemsokára a tatrangi gyülekezet első 1000 lejes adománya, valamint a sztalinvárosi gyülekezet első 1000 lejes adománya. Megkezdtük gyülekezeti tagjaink között is a komoly gyűjtést és megajánlásokat. 500-300 lejes megajánlásokat tettek. Reméltük, hogy ha már minden jól megy, 1957-ben, de legalább 1958-ban megépíthetjük a templomot.

Január végén kiutalást kaptunk 15 köbméter deszkára, és be is szereztük azt. Többen a presbiterek közül napokat áldoztak fel Kosztapál János másodfelügyelővel az élen itt is, és a téglahordásnál vagy más munkánál, hogy napszámosokat ne kelljen fogadni. Közben megszerveztük a hívek felkutatását, a templomépítés kérdésének népszerűsítését, megajánlások gyűjtését. Presbitereink közül néhányan és a gyülekezet több nőtagja elvállalta, hogy minden általunk ismert és feljegyzett evangélikust felkeresnek.

Február és március hónapokban végigjártam a barcasági gyülekezeteket, s istentiszteleteken vagy vallásos ünnepeken igét hirdetve kértem a gyülekezetek segítségét. Ez a munka sem maradt hiábavaló, a hívek megértették bukaresti testvéreik nehéz viaskodását, a templomépítés küzdelmét. Komoly adományok gyűltek össze, hogy csak a legnagyobb összegeket említsem Krizba 6000 lejt, Tatrang 4200 lejt, a fennebb már említett 1000 lejen kívül Türkös 3400 lejt gyűjtött, a hosszúfalu-alszegi gyülekezet pedig felajánlotta egyik harangját, amit nem használtak. Közben megkaptuk a kiutalást 2000 kg bádogra és 6000 kg cementre, s március és április folyamán a nadrági vasüzemekből és a fieni cementgyárból be is szereztük azt. Egy vagon mészre is kaptunk kiutalást a sinai mészgyárból.

Április folyamán Jónás János gondnok kieszközli az építési engedélyt, s végül május 15-én megkezdhettük a munkát. A presbitérium elhatározta, hogy a munkálatokat házilag végezhetjük Jónás János tervei alapján. Ugyancsak Jónás János gondnokot bízta meg a presbitérium, majd a közgyűlés a munkálatok irányításával, Lőrinc János presbitert pedig alkalmazta munkavezetőnek. Alkalmaztuk Piroska János presbitert raktárnoknak (helyesebben nappali őrnek), id. Sipos Sándor egyháztagot pedig éjjeliőrnek. Ezen kívül munkásokat fogadtunk még, a hívek közül pedig sokan egy- vagy többnapi közmunkát vállaltak. Elhatározta a presbitérium azt is, hogy amennyiben csak lehet, olyan megoldást keres a munka kivitelezésére, hogy egy vasárnapot se kelljen szüneteltetni az istentisztelet-tartást, se idegen helyre ne kelljen menni. A megnagyobbított templom a régi fölé fog épülni, s a régi imaterem szükségtelen falait csak akkor fogjuk lebontani, ha az új falak és a tető már meglesznek. Június 16-án, miután az alap és a falak elkészültek, a gyülekezet hálaadó örvendezése közben megtartottuk az ünnepélyes alapkőletételt Mezei István esperes jelenlétében és szolgálatával.

Július 1-től jóváhagyta a vallásügyi hatóság Hosszúfalu-fűrészmezőre való távozásomat, s ugyanakkortól jóváhagyta Szedressy Pál bukaresti meghívását. Szedressy Pál lelkész július első napjaiban meg is érkezett, s átadtam neki a hivatalt. Elköltözésem családommal július 12-én történt. A nyár folyamán azonban több ízben utaztam még Bukarestbe, hogy a templomépítés ügyében, s főként az elszámolásokban segítséget nyújtsak, de azért is, hogy magam is jelen legyek annak a szép álomnak a megvalósulásánál, amelyet a bukaresti buzgó gyülekezet Istenbe vetett hittel, Isten kegyelméből elérhetett. Végül október 16-án a templom felszentelésének és Szedressy Pál beiktatásának napján hivatalosan elbúcsúztam a gyülekezettől a templomszentelő istentisztelet keretében.

Kovács László
nyug. ev. lelkipásztor