Bukaresti
embereink... |
|
Magyarország és Románia predeáli határát számos
hétfalusi csángó átlépte bukaresti utazásai során
- képeslap 1915-ből.
Hétfalu földrajzilag nincs messze
Bukaresttől. Csak a Kárpátok választják el, és
a hegyek a tömösi vagy az ó-sánci szoroson átjárhatók.
Még szekérút is van, s amint az ember elhagyja
a kékes hegyeket, már nincs messze a román főváros.
A hétfalusi csángók vándorlása Bukarestbe
a XVI. században kezdődött meg. Már az 1500-as
évek végén találunk olyan bukaresti adatokat,
amelyekben a Berecki, Szörnyi, Istók, Buna,
Köpe, Borcsa, Magdó, Szász, Csere egyértelműen
hétfalusi eredetű családnevek tűnnek fel. És arról
is maradtak adatok, hogy Pierre Lescalopier francia
utazó 1574. június 18-án már lutheránus fatemplomról
ír Bukarestben. Ezt az egyházközséget többnyire
szászok, poroszok és svédek alkották, de barcasági
csángó tagjai is voltak. 1815. május 14-én alapította
Sükei Imre Szőkefalváról elszármazott lelkész
a református egyházat, és az első magyar evangélikus
lelkész a türkösi származású Sárai András volt,
aki 1817-ben érkezett Bukarestbe, és a német mellett
magyarul is tartott istentiszteletet. Ezek a szálak
találkoztak és hamarosan létrejött a bukaresti
magyar evangélikus református egyház, amely 1856.
augusztus 11-én iskolát is avathatott.
A csángók száma azonban az 1850-es
évektől kezdett emelkedni Bukarestben. Három-négy
fogatú szekereken mentek, és az utazás is 3-4
napig tartott előre kijelölt állomáshelyekkel.
A végcél a mai Piaţa Victoriei-en álló
fogadó udvara volt. Innen ment mindenki állást
keresni. Többnyire a pékiparban, építkezéseknél
dolgoztak, vagy szolgáknak szegődtek el. Híresek
voltak a csángó bérkocsisok, birzsások
is. Hétfalusi birtokaikat eladva, 10-12 lovat
összevásárolva, sokan csaptak fel bérkocsisnak
Bukarestben. Szorgalmuk által jól kerestek és
híresek lettek arról a hozzáértésről, amellyel
a lovakat kezelték, kocsijukat rendben tartották.
A szép summákat gyerekeik nevelésére fordították.
Ezekből lelkészek, mérnökök, orvosok, tanítók
lettek, de akadt köztük szobrász és költő is.
Egyeduralmuk csak a XX. század elején tört meg,
mikor megjelentek az autók, de a bérkocsisok közül
sokan voltak, akik megértve az idők jeleit, eladták
lovaikat és autót vásároltak.
A háromfalusiak inkább kenyérkiosztással
foglalkoztak. Kenyeres szekerükkel hajnali három
órától késő délutánig hordták ki házakhoz, vendéglőkhöz
a kenyeret.
Az 1906-1908-as időszakban megrendezett
bukaresti csángó bálok soha nem látott sikerrel
jártak. Fiataljaink a református és katolikus
közösségekbe integrálódtak be. Koós Ferenc azt
is megjegyzi, hogy a templomépítések körül is,
szép bizonyságot szolgáltattak áldozatkészségükről.
A különböző jótékony és kulturális egyesületekben
való munkából is kivették a részüket. Számos csángó
tagja volt az 1900-ban alakult Katolikus Szent
István Egyesületnek, Bukaresti Magyar Társulatnak,
Protestáns Nőegyletnek, Katolikus Mária Egyletnek,
Gyermek Segélyező Egyletnek, Protestáns Ifjúsági
Egyletnek. A református egyházban például 1914-ben
200-on felül volt a csángó evangélikus egyháztagok
száma.
Az első világháború után a Regáttal
való érintkezés még intenzívebb lett a predeáli
országhatár felszámolása miatt, s Bukarest a hétfalusi
csángók második hazájává lett. Hétfaluban az a
szólás járta, hogy a hét falu közül a nyolcadikban
- Bukarestben - van a legtöbb csángó. Ez az
intenzív elvándorlás gyakorlatilag a megromlott
gazdasági helyzet, az alacsony életszínvonal következménye
volt, a szülőföld fanatikus szeretete megóvta
azonban őket attól, hogy messzebbre menjenek,
ahonnan nem tudnak oly gyakran hazatérni. Most
már nemcsak a férfiak, hanem a nők és a gyerekek
is valóságos népvándorlásba kezdtek és Hétfaluban
alig volt ember aki Bukarestbe ne járt volna.
Volt idő a ’30-as években, amikor az ember ha
végigment a Prahova völgyén Predeáltól Szinaján
át Bukarestig minden építkezésnél hallhatta a
jellegzetes hétfalusi csángó beszédet, s ha mérnököknél
érdeklődött, a legelismerőbb jelzőket hallotta
a hétfalusi csángókról.
A nők mint háztartási alkalmazottak,
cselédek szereztek hírnevet. A hétfalusiakat a
legelőkelőbb helyekre szerződtették. Gyakran megesett
az is, hogy míg a családapa kőműveskedett az anya
és a gyerekek is szolgáltak a városban.
Különösen a fiatalság vágyódott
vágyott Bukarestbe, hogy elkerülve a szülői szemek
elől, szabadabban mozoghasson. Az is megtörtént
számos alkalommal, hogy a Bukarestben találkozó
hétfalusi lány és legény házasságot kötött és
anyagiakkal telten visszatértek Hétfaluba, ahol
házat és földet vásároltak.
Számos csángó bérbe adta hétfalusi
birtokát és Bukarestben keresett boldogulást,
és meg is találta a családfenntartáshoz szükséges
anyagi javakat anélkül, hogy a hétfalusi talajt
kirúgta volna lábai alól. A hétfalusi csángók
közül csak kevesen telepedtek le véglegesen Bukarestbe.
Sokan csak nyárára mentek át dolgozni, ősszel
hazajöttek, hogy a telet Hétfaluba töltsék. Mások
időszakosan két-három évig szolgáltak Bukarestben,
azután hazatértek. A várossal való érintkezés
nemcsak keresetben befolyásolta az embert, hanem
mentálisan is, és a bukaresti élet sokat nyomott
a hétfalusi polgári réteg kialakulásának latjában.
Ez a hatás megfigyelhető a két világháború közötti
hétfalusi építészetben, házrendtartásban, de a
társadalom területén is.
A hétfalusi csángók becsületes,
szívós, jó munkabírással rendelkező emberek voltak,
és a válságos időkben sem maradtak munkahely nélkül.
S ha ennek az okát keressük, akkor abban a nevelésben
lelhetjük meg, amelyet a hétfalusi tanítók, lelkészek
műveltek a XIX. század folyamán. Evangélikus vallásukhoz
Bukarestben is hűek maradtak, s 1933-ban önálló
egyházat alapítottak, amely a brassói evangélikus
egyházmegyéhez tartozott.
1933. július 2-án Sipos András akkori
alesperes 198 bukaresti magyar evangélikus előtt
hirdette Isten ígéjét I. Kron. 28:20 alapján és
az istentisztelet után megtartott első közgyűlésen
eldöntötték az egyházközség megalakulását.
Megalakulásától 1940 végéig Szexty
Zoltán volt a lelkész. Ifjúsági egylet és nőegylet
is alakult az első perctől kezdve. A nőegyletet
Szexty Zoltánné vezette és 175 tagja volt. Bukaresti
Harangszó néven újságot is indítottak, amely
később egyesült az Evangélikus Élettel
és Bácsfaluban jelent meg. 1940. augusztus 30-án
a gyülekezet 2 006 főt számlált. A bécsi
döntést után Szexty Zoltán 48 órán belül el kellett
hagyja gyülekezetét és hazáját, menekülésre kényszerült,
hogy elkerülje a nacionalista román hatóságok
üldözését. A bukaresti gyülekezet élén Mezei István
és Rapp Károly lelkészkedett, majd Rapp Károly
1941. június 9-től, mint beiktatott lelkész vezette
az egyházat.
A bécsi döntést követően sok hétfalusi
csángó elhagyta Bukarestet. Magyarországra telepedtek
át vagy továbbmentek és a nagyvilágban szóródtak
szét. 1945-ben még 2 540 tagot tartottak
nyilván, ma pedig még az 1 000 lelket sem
éri el a bukaresti magyar evangélikus gyülekezet
lélekszáma.1945-ben Dr. Rapp Károly volt a lelkész,
Kapitány Péter a felügyelő, Jónás János, Jakab
András a gondnokok, Tamás András a pénztáros.
A második világháború után, a román
kommunizmus éveiben és napjainkban lecsökkent
a csángóságnak ez a migrációja. A bukaresti idénymunka
majdnem teljes egészében kiveszett, az iparosodással
helyhez kötött munkahelyek alakultak ki, és a
hétfalusi csángók is megpróbáltak otthon, vagy
Magyarországon boldogulni. Bukarest csak látogatások,
üzleti utak, vagy esetleg egy-egy egyetem elvégzésének
színhelye lett.
Végezetül említsünk meg egy pár
hétfalusi személyt név szerint azok közül, akik
Bukarestben jelentős szerephez jutottak egyházi
és társadalmi téren: Hajdu József, Buna Márton,
Szörnyi Mihály, Antalszász Szilárd, Köpe István,
Csere György, Tóth István, Kosztapál András, Foriska
Sándor, Buna István, Tais Sándor, Kajcsa András,
Magdó János, Szászkuruc János, Magdó György, dr.
Papp Béla orvos és mások.
Külön említésre méltó Papp István,
akinek szállodája és vendéglője volt Bukarestben,
s hazatérve a Papp-féle sörkert tulajdonosa lett;
Simon István, akinek vendéglője és üzlete
volt, majd hazatérve Bácsfaluba, a templom részére
orgonát és harangot, a falunak pedig modern vízvezetéket
adományozott; Jakab András szobrászművész,
aki a bukaresti magyar társadalmi életnek meghatározó
személyiségévé vált, majd a Vasgárda és a rendőrség
közti harc ártatlan áldozata lett.
Kovács Lehel István
|
A
bukaresti egyház történetéhez |
|
Rapp Károly lelkész teológiai tanárrá való kinevezése után 1951. június 1-től
engem bízott meg az egyházi főhatóság a helyettes
lelkészi tiszt betöltésével. Június 17-én vettem
át a hivatalt, de Sepsiszentgyörgyről, ahol akkor
rendes lelkészi állást töltöttem be, még nem költöztem
el családommal, mert bizonytalan volt, hogy végleg
Bukarestbe maradok-e. Nehezen szántam rá magam
feleségemmel, hogy két kicsiny gyermekünkkel végleg
Bukarestbe telepedjünk át. Hosszú tusakodás után
mégis az állás vallása mellett döntöttem, s a
gyülekezet meghívott lelkésznek. November 25-én
iktattak be hivatalomba Argay György püspök és
Sipos András esperes.
Az előttem álló feladatokat egyrészt a gyülekezet lelki építésében, másrészt
a gyülekezet szervezésében láttam. Ezért szaporítottam
az istentisztelet alkalmait. A vasárnap délelőtti
istentiszteleten kívül bevezettem a vasárnap esti
istentiszteletek rendszeres tartását és a péntek
esti bibliaórákat. Rájöttem arra, hogy milyen
nagy fontossága van a személyes pasztorációnak.
A gyülekezet továbbszervezése érdekében igyekeztem
felkutatni, nyilvántartásba venni és beszervezni
az eddig még ismeretlen és még fel nem fedezett
híveket. Az egyházfenntartási járulékokat megajánlásokkal
igyekeztünk növelni, s ebben a presbitérium járt
elől jó példával.
A gyülekezet lelki építését munkálandó, igyekeztem évről-évre evangelizációs
igehirdetés-sorozatokat rendezni. Evangelizációt
végeztek így gyülekezetünkben: Argay György püspök
több ízben, Mezei István tatrangi lelkész 1952-ben,
Bíró László fűrészmezei lelkész 1953-ban, Deák
Ödön nagyváradi lelkész, 1953-ban és ’55-ben,
Kiss Béláné csernátfalusi lelkész 1954-ben, Rapp
Károly és Lengyel Lóránd teológiai tanárok 1956-ban
Krajcsovitz Tibor apácai lelkész.
Igyekeztem lelki kapcsolatot ápolni és kiépíteni a református egyházzal, a román
evangélikus egyházzal és a német evangélikus egyházzal.
Úgy a református, mint a két román evangélikus
lelkész több alkalommal hirdettek gyülekezetünkben
igét.
1953-ban nagy lelkesedéssel ünnepli az egyházközség fennállásának 20 éves évfordulóját,
mely alkalommal az ünnepi istentiszteleten Sipos
András esperes, a gyülekezet egykori szervező
lelkésze végezte a szolgálatot.
Leginkább meghatározza és jellemzi azt az időszakot, amit Bukarestben töltöttem,
a templomépítés. A régi imaterem nagy ünnepeken
kicsinek bizonyult. 1954-től kezdve adományok
gyűjtését is megkezdtük és az anyagbeszerzés is.
1954-ben 600 kg bádogot, 1955-ben pedig néhány
köbméter deszkaanyagot szereztünk be.
Valami modern házat kellett tehát tervezni templom formával. Miután régi egyházközségemben
Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen már átlelkészkedtem
egy imaház és egy templom építését, valamelyes
gyakorlatom van ezekben a kérdésekben. Elgondolásom
a belső beosztásra az volt, hogy legyen egy a
templommal egybenyitható tanácstermünk, amely
nagy ünnepek alkalmával növelheti a templom befogadóképességét,
a tanácsterem fölött pedig karzat és iroda foglalhatna
helyet.
1956 márciusában tartott közgyűlésünk elhatározta az építést. Ezt követte az
1956 május 31-én Tatrangon tartott egyházmegyei
közgyűlés jóváhagyása és ígérete megsegítésünkre.
Püspök Urunk májusban a Kultuszminiszter Úrral
személyesen is tárgyalt erről. Jónás János gondnok
elkészítette az anyagszükséglet pontos kimutatását
és azt a Püspöki Hivatalon keresztül beadtuk a
minisztériumba.
Jó hatással volt a templomépítés előkészítésére Püspök Urunknak és Esperes Urunknak
Dezséry László magyarországi evangélikus püspökkel
1956 szeptember első napjainkban gyülekezetünkben
tett látogatása. Bensőséges vacsorán volt együtt
a presbitérium vendégeinkkel, hol komoly formában
szóba került a templomépítés ügye is. Felsorolom
név szerint a presbitériumot megajánlásaikkal:
Kovács László lelkész 1000 lej, Kosztapál János
másodfelügyelő 1000 lej, Jónás János gondnok 1000,
Partin Mihály másodgondnok 1000, Piroska András
jegyző 1000, Orbán János ellenőr 1000, Fazakas
József ellenőr 1000, Fejér Márton templomatya
presbiter 1000 (megjegyzendő, hogy ő volt az első
aki megfizette teljes összegben a megajánlást),
Piroska Márton templomatya presbiter 1000, Baier
Richard presbiter, Váncsa Jánosné, Benedek János
600, Erdélyi Mihály 500, Székely András 1000,
Lukács János 1000, Koszta István 1000, Koszta
Buna András 1000, Vernika Istvánné 1000, Ludai
Zsigmondné 1000, Farkas Mihályné, Szakács Elekné.
Buna Samuné, Bartha Istvánné, Lőrincz János 1000,
Csabai Mihály 500, Fejér István.
Az anyagkiutalás elnyerése céljából audienciát kértünk Theodoru adminisztrátorunkkal
a kultuszminiszternél, aki november 14-én fogadott
is bennünket, és megértő magatartást tanúsított
ügyünkkel szemben, és megígérte a támogatást.
Néhány nap múlva kaptunk is kiutalást 40000 téglára,
s azt december folyamán meg is vettük, és a templom
udvarára szállítottuk. 16000 lejbe került szállítással
együtt a tégla. Nem volt ugyan készenlétben ennyi
pénzünk, de a Kölcsönös Segélyező Pénztártól 5000
lej gyorskölcsönt kaptunk.
Ezek után egy segélykérő körlevelet küldtünk egyetemes egyházunk minden gyülekezetéhez.
Főként a sztalintartományi (brassói) egyházmegye
gyülekezeteinek a segítségére számíthattunk, mert
erre többszörös ígéretünk is volt már. Mezei István
esperes teljes odaadással karolta fel ügyünket.
Meg is érkezett nemsokára a tatrangi gyülekezet
első 1000 lejes adománya, valamint a sztalinvárosi
gyülekezet első 1000 lejes adománya. Megkezdtük
gyülekezeti tagjaink között is a komoly gyűjtést
és megajánlásokat. 500-300 lejes megajánlásokat
tettek. Reméltük, hogy ha már minden jól megy,
1957-ben, de legalább 1958-ban megépíthetjük a
templomot.
Január végén kiutalást kaptunk 15 köbméter deszkára, és be is szereztük azt.
Többen a presbiterek közül napokat áldoztak fel
Kosztapál János másodfelügyelővel az élen itt
is, és a téglahordásnál vagy más munkánál, hogy
napszámosokat ne kelljen fogadni. Közben megszerveztük
a hívek felkutatását, a templomépítés kérdésének
népszerűsítését, megajánlások gyűjtését. Presbitereink
közül néhányan és a gyülekezet több nőtagja elvállalta,
hogy minden általunk ismert és feljegyzett evangélikust
felkeresnek.
Február és március hónapokban végigjártam a barcasági gyülekezeteket, s istentiszteleteken
vagy vallásos ünnepeken igét hirdetve kértem a
gyülekezetek segítségét. Ez a munka sem maradt
hiábavaló, a hívek megértették bukaresti testvéreik
nehéz viaskodását, a templomépítés küzdelmét.
Komoly adományok gyűltek össze, hogy csak a legnagyobb
összegeket említsem Krizba 6000 lejt, Tatrang
4200 lejt, a fennebb már említett 1000 lejen kívül
Türkös 3400 lejt gyűjtött, a hosszúfalu-alszegi
gyülekezet pedig felajánlotta egyik harangját,
amit nem használtak. Közben megkaptuk a kiutalást
2000 kg bádogra és 6000 kg cementre, s március
és április folyamán a nadrági vasüzemekből és
a fieni cementgyárból be is szereztük azt. Egy
vagon mészre is kaptunk kiutalást a sinai mészgyárból.
Április folyamán Jónás János gondnok kieszközli az építési engedélyt, s végül
május 15-én megkezdhettük a munkát. A presbitérium
elhatározta, hogy a munkálatokat házilag végezhetjük
Jónás János tervei alapján. Ugyancsak Jónás János
gondnokot bízta meg a presbitérium, majd a közgyűlés
a munkálatok irányításával, Lőrinc János presbitert
pedig alkalmazta munkavezetőnek. Alkalmaztuk Piroska
János presbitert raktárnoknak (helyesebben nappali
őrnek), id. Sipos Sándor egyháztagot pedig éjjeliőrnek.
Ezen kívül munkásokat fogadtunk még, a hívek közül
pedig sokan egy- vagy többnapi közmunkát vállaltak.
Elhatározta a presbitérium azt is, hogy amennyiben
csak lehet, olyan megoldást keres a munka kivitelezésére,
hogy egy vasárnapot se kelljen szüneteltetni az
istentisztelet-tartást, se idegen helyre ne kelljen
menni. A megnagyobbított templom a régi fölé fog
épülni, s a régi imaterem szükségtelen falait
csak akkor fogjuk lebontani, ha az új falak és
a tető már meglesznek. Június 16-án, miután az
alap és a falak elkészültek, a gyülekezet hálaadó
örvendezése közben megtartottuk az ünnepélyes
alapkőletételt Mezei István esperes jelenlétében
és szolgálatával.
Július 1-től jóváhagyta a vallásügyi hatóság Hosszúfalu-fűrészmezőre való távozásomat,
s ugyanakkortól jóváhagyta Szedressy Pál bukaresti
meghívását. Szedressy Pál lelkész július első
napjaiban meg is érkezett, s átadtam neki a hivatalt.
Elköltözésem családommal július 12-én történt.
A nyár folyamán azonban több ízben utaztam még
Bukarestbe, hogy a templomépítés ügyében, s főként
az elszámolásokban segítséget nyújtsak, de azért
is, hogy magam is jelen legyek annak a szép álomnak
a megvalósulásánál, amelyet a bukaresti buzgó
gyülekezet Istenbe vetett hittel, Isten kegyelméből
elérhetett. Végül október 16-án a templom felszentelésének
és Szedressy Pál beiktatásának napján hivatalosan
elbúcsúztam a gyülekezettől a templomszentelő
istentisztelet keretében.
Kovács László
nyug. ev. lelkipásztor
|
|