|
Aprószentek
Aprószentekelni csoportosan
jártak a fiúk az óév
utolsó napján. Azokat a lányokat
keresték fel, akiknek udvaroltak, vagy
aki tetszett nekik. Minden háznál
itallal kínálták meg őket. |
|
Karácsony
Karácsony (december 24.)
estéje számos hiedelmet vonz maga
köré. Ezek többnyire még
a kereszténység előtti időkre
nyúlnak vissza, vagyis a téli napfordulóval
kapcsolatos mágikus eljárások,
de mára már keveredtek az ünnep
keresztény elemeivel. Ezen a napon tilos
volt erdőn, mezőn tevékenykedni,
mindenki csak a ház körül dolgozott.
Tilos volt kölcsönadni és kölcsönkérni,
mert az elvitte a gazda hasznát. Ugyanígy
nem volt tanácsos varrni, foltozni, nehogy
hályog legyen a gazdasszony szemén.
A jó szaporulatot segítette, ha
lencsét főztek a jószágnak,
vagy ha megveregették őket. Ha az
állatok ezen a napon bal oldalukon feküdtek,
hosszú, hideg télre lehetett számítani.
Ha karácsony "böjtjén"
kukorékol a kakas, számítani
lehetett arra, hogy valaki meghal a házból.
"Szerencsés" volt, aki éppen
karácsonykor halt meg, mert akkor bűnbocsánatot
nyert. Az esti vacsoránál mindennek
meg volt a maga előírása és
jelentése. Például jelentősége
volt a szépen hímzett karácsonyi
abrosznak is, amelyet kizárólag
erre az alkalomra használtak. Az ünnep
fontos kelléke volt az asztalon a kenyér,
s valahol a kalács. Jelentősége
volt annak is, hogy az asztalra kerülő
kenyér egész legyen, hogy a teljes
esztendőre bőven legyen. Az asztal alá
szénát, szalmát tettek, hogy
a gazda majd azt tegye az állatok alá,
ezáltal biztosítva egészségüket
a következő esztendőre.
Szokás volt, hogy négy-öt
kisfiúból álló csoport
felkeresse a rokonokat, szomszédokat, a
szülők jóbarátait, s az
ajtó előtt köszöntőt
énekeljen. Az alábbi éneket
a gyűjtők már cigányoktól
hallották, akik azonban ezt régebben
a csángóktól tanulhatták:
Felkelék, felkelék
szép piros hajnalba,
Nyilván látom, nyilván
menyország kapuja.
Azon emelkedik
egy kerek dombocska,
Azon nevelkedik
egy édes almafa.
Édes az almája,
cukros a levele,
Hogyne sírnék, rínék,
hogy kapjak belőle.
Az ének elhangzása
után általában valamilyen
tréfás, ajándékkérő
köszöntőt mondtak. A vers után
a gazda a gyermekeket házba hívta,
vagy a küszöbön osztotta szét
az előkészített diót,
almát, kalácsot.
Én kicsike vagyok,
A fogaim nagyok,
Megtöröm a diót,
Csak sokat aggyatok!
A karácsonyfa állítás
szokása mai formájában újabb
keletű. Német protestáns szokásnak
tartják, amely hazánkba a Monarchia
idején került be, s az 1920-as, 30-as
években terjedt el. Osztrák néprajzkutatók
szerint elterjedésében nagy szerepe
lehetett az első világháborúnak,
amikor a katonáknak közös karácsonyfát
állítottak. Nem véletlen,
hogy a már meglévő hagyományokba
ez az új elem olyan hamar be tudott illeszkedni.
A csángó nép körében
létezett hasonló szokás.
Az úgynevezett termőág a téli
napforduló ünnepére kiakasztott,
termékenységet jelképező
zöld ág volt, majd a kereszténység
elterjedése után új tartalommal
telítődött, s a teremtésre
emlékező paradicsomjáték
életfáját jelképezte.
A díszek ugyanígy kettős eredetűek:
a rajta csüngő dió és
alma a termékenység, a lánc
pedig egyes föltevések szerint a paradicsomi
életfán tekergő kígyó
jelképe. A fenyő már az emberiség
őskorában is mágikus jelkép
volt. Örökzöld ágai hirdették
a téli napforduló ígérete:
a meleg, a fény visszatértét
a földre a fák kizöldülését,
a rontó szellemek elváltozását,
az élet újjászületését.
Ezért az emberek már igen korán
borókát , fagyöngyöt,
fenyőágakat akasztottak fel otthoniakban
a mestergerendákra. A Borbála napi
zöldág hajtatása, a Luca-búza
keltetése is e szokással rokon.
A fenyőágakat, fákat idővel
piros almával, dióval, mogyoróval,
tojással - termékenység szimbólumokkal
- feldíszítették. |
|
Újév
Újév hajnalán
a falubeli férfiak csoportosan felköszöntöttek
egy-egy családot. Éjfélkor
meghúzták a harangokat, majd az
összegyűlt tömeg előtt énekelték,
hogy:
Elmúlt az óesztendő,
vagy hát, Uram, dicsérendő,
hogy ennyi sok ínségben
megtartál az ideiglen.
|
|
Hétfalu
téli népszokásaiból
A téli ünnepkör december 24-én este
a gyermekek felköszöntőjével kezdődött.
A Barcaság falvaiban a XX. század
negyvenes éveiben, bár egyre ritkábban, de még
szokás volt, hogy négy-öt kisfiúból álló csoport
felkeresse a rokonokat, szomszédokat, a szülők
jóbarátait, s az ajtó előtt köszöntőt énekeljen.
Bár az utóbbi időben az éneket már csak a helyi
cigányok énekelték, ezt bizonyára régebb a csángóktól
tanulták:
Felkelék, felkelék szép piros
hajnalba,
Nyilván látom, nyilván mennyország kapuja.
Eljött a karácsony,
Szürke szakállával,
Rongyos a bocskorom,
Nem bírom szalmával.
Adjanak egy húszast, vaj egy petákot,
Hogy üttessek rea
Egy nagy bolond tákot.
Tudom, karácsonyra
Sok kalácsot sütnek,
Ha nincs a konyhába,
Van a kamrába.
Tétessenek egyet
Jánoskának es a zsákba.
Csernátfalu
Láttam én egy várat,
Mit túróból raktak,
Melyen musztikások
Erősen harcoltak.
Füstölgő pipáik,
Töltött gomolyáik,
Kardjik pedig vala
Fonatott kolbászból.
Tyúk ide, de bukkos,
Málé, de laposka,
Sült tyúk a bukkomba,
Garas a markomba,
Egy üveg pálinka
Guruljon torkomba.
Bodola
*
A guzsalyos – A barcasági
csángó-magyar ifjúságnak a százados elnyomatás
alatt és a felszabadulás korában egészen az első
világháborúig egyetlen téli szórakozása a guzsalyos
volt. Ezeknek a vidám esti találkozóknak elütően
a más összejövetelektől, még gyakorlati hasznuk
is volt, mivel a leányok a kedvtelés mellett itt
fonták orsóba a feldolgozott kendert.
A téli estéken rendszerint hét óra
táján engedte el az édesapa az édesanya hosszas
unszolására a már konfirmált leányát a guzsalyosba,
a fonóba, minden alkalommal megszabva, hogy hány
orsó fonalat készítsen. Elindulás előtt felkötözték
a szöszt a faragott guzsalyra, előkészítették
az orsót és a pereszlent. Majd a leány
kicsinosította magát, koszorúba fonta a haját,
bokig érő szoknyát öltött magára, felvette
a legszebbik vizikáját és fejére kötötte
küsrováját. Ezután átszaladt a szomszéd
lányához és együtt utaztak a guzsalyosba.
Tíz-húsz leány látott munkához a
guzsalyos ház nagy szobájában. Még jóformán meg
sem indult a fonás, már szállingózva jöttek a
legények. Csizmába húzott fehér harisnyát, plisszébe
szedett kieresztett inget hordtak. Fejüket a báránybőr
sapka és testüket a zeke védte a hideg
ellen. A guzsalyosba lépve illedelmesen köszöntötték
a szorgalmaskodó leányokat, s nagy volt az örömük,
ha ott láthatták választottjukat. A guzsalyosban
a leányokkal szemben helyezkedtek el. A munka
eddigi csendjét most a legények tréfálkozása és
incselkedése fűszerezte. Így igen sajnálkoztak
azokon, akiknek választottja nem jöhetett el.
Hogy a csipkelődés el ne fajuljon,
a legények nótára gyújtottak, s percek alatt az
egész guzsalyos ház csengett a síró és víg magyar
nótáktól, melyek között mindig ott szerepelt a
szüleiktől annyiszor hallott: „Alá felé veres
az ég…"
Munka közben azzal is szórakoztatták
egymást, hogy egy-egy legény a neki tetsző, de
munkájában elmerült leány orsóját kiütötte a kezéből,
vagy ha észrevették, hogy valamelyik leány a napi
fáradságtól elszundít, a guzsalyán levő szöszt
meggyújtották. Ilyenkor a leány addig verte a
guzsalyt a legény hátához, amíg az ki nem aludt.
A munka befejezése után nem egyszer törökbúza-levessel
várták fel a guzsalyosokat, amit jól megmézeltek.
Ekkor kezdődött játékuk: a tányérforgatás.
Ez abból állott, hogy egy ügyesebb legény egy
kerek fatányért megforogtatott, s azt a felszólított
leánynak el kellett fogni, ami ritkán sikerült.
Most a leány forgatta meg a tányért, s azt a megnevezett
legénynek kellett elkapnia. Ha nem sikerült, megzálogosították.
A tányérforgatás akkor ért véget, amikor már mindenkitől
vettek zálogot.
Most következett a zálogtárgyak
kiváltása, ami leggyakrabban meggyszedés, kútbaesés,
pántlikamérés vagy szégyenpadra ültetés által
történt, mindig nagy derültség közepette. Mindenekelőtt
a bíró előadta, hogy találtatott itt és ott egy
zálogtárgy, és megkérdezte, hogy ki tartja magáénak,
s mi legyen a kiváltás díja.
A meggyszedésnél a zálog tulajdonosa
lett a kosár, akit a bíró által kijelölt, mint
a kosarat szokás, a karjára öltött. Arra a kérdésre,
hogy hány szem van a kosárban, a felelet aszerint
változott, hogy a zálogadó mennyire kedvelte a
kosártartót. Ez egyenként szedte ki a bemondott
mennyiséget, s minden szem meggyért egy csókot
kapott.
Kútbaesés esetén felhangzott a kérés:
„Kútba estem, ki húz ki?" Ha a bíró által
megjelölt személy nem tetszett a kútbaesettnek,
joga volt, hogy maga válasszon. A kiemelőnek természetesen
a mélység arányában minden méter után egy csók
járt.
Ha pántlikamérésre ítéltetett valaki,
úgy meg kellett mondania, hogy hány méter az szalag.
Ekkor a kiválasztott a karját széttárta és kezdte
mérni. Ahány métert mért, annyi csókot adott,
vagy kapott.
Végül ha szégyenpadra üléssel kellett
a zálogot kiváltani, az úgy történt, hogy két
leány vagy két legény közé ültették háttal a zálog
tulajdonosát, aszerint, hogy fiú volt-e vagy leány.
Ennek a háttal ülőnek adott jelre meg kellett
csókolnia a mellette ülők valamelyikét. Ha azok
elég ügyesek voltak és sikerült megugraniuk, úgy
a zálogadó szégyenben maradt. Ezekhez hasonló
zálogkiváltások még voltak a múltban, de feledésbe
mentek. Ezután a kellemes játék után következett
a tánc, amelyet legtöbbször vidám nótaszó mellett
lejtettek. Kedd és csütörtök este előfordult,
hogy egy a tótmuzsikán (harmonikán) játszó
legény vagy egyetlen szál cigány szolgáltatta
a zenét. Este 11 órakor vége szakadt a guzsalyosnak.
Lányok és legények sietve mentek haza, nehogy
magukra vonják szüleik haragját.
Bálint András hagyatékából
*
A borica – Horger
Antal is megjegyzi, hogy a boricások az egész
farsang idején jártak, nemcsak házról házra, hanem
faluról falura is. Az öregek mesélik, hogy a háromfalusiak
többnyire Négyfalut kedvelték, ahol állítólag
jobban fogadták őket, mint otthon. De ellátogattak
Bodolára, Keresztvárra, sőt Brassóba is. Hajdan
boricával gyűjtöttek pénzt iskola, kultúrház,
községi iroda építésére is. Ha egy faluban két
boricás csoport verődött össze, előbb összerúgtak,
vagyis versenyt táncoltak, s az ment, amelyik
szebben járta. Ha más faluban járva elesteledtek,
akkor egy jobb módú leányos ház gazdája szokta
a táncosokat szállásra meghívni. A gazda jól tartotta
őket, a leánynak pedig reggelre ki kellett fényesítenie
a legények bocskorszíját és rendbehoznia a tébét.
„(...) Farsang első napján már készen
állott a táncosok tábora és megkezdte örömgerjesztő
működését. Ez korántsem volt valami hétköznapi
jelenet, hanem valóságos ünnep, nagyszerű körmenet
(...)
(...) Kiinduláskor a boricások a
következő rendet tartották, elöl ment a tebetartó,
ki a tebét, vagyis a fenyőfa hegyét, melyen aranyozott
gyümölcsök ragyogtak, két kézzel emelé magasra.
Ezt követte két vagy három cigány, kik közül egyik
okvetlenül furulyás, a másik hegedűs, és ha harmadik
is létezett, az cimbalmos volt. A cigányok után
lépdeltek a boricások, elöl az ő két vezérükkel,
kik egyszersmind a legzseniálisabb táncosok voltak.
A kukák a csapat körül jártak, és igyekeztek tartani
a tóduló tömeget. Leghátul sorakoztak a kosár-
és nyárshordozók, kik a húst, tojást, kenyeret,
mit a megtisztelt gazdák szokták volt adni, a
sereg után hurcolták. A boricások minden udvarba
ugrásokkal mentek be, egymás után egyenként. (...)
(...) Hogy minő hatást gyakorolt
a sokszínű szalagok lobogtatása, a selyemkendővel
ékesített csákányok forgatása, az őrharangok és
pintinek csengése és a kukák kolompjai, ezt csak
az foghatja fel, kinek szerencséje volt szemtanú
lenni. (...)”
Zajzoni Rab István írásaiból |
|
Az
ifjúság téli múlatsága
Keresztváron, Bodolán, Hétfaluban,
Barcaújfaluban, Ürmösön szokás volt a fiataloknak
a Keresztváron és Bodolán nappali táncnak,
Barcaújfaluban karácsonyi táncnak, máshol
egyszerűen táncnak nevezett egy hétig tartó
mulatsága.
Idetartozik az idők során módosult,
de alapvető vonásaiban azonos hétfalusi boricajárás
is. (...)
A mulatság minden napján a csárdás
különböző változatai és a kor divattáncai, a
kétlépetű, a gólya, a német mellett
eljárták legalább egyszer a magyar táncnak
nevezett verbunkot vagy csűrdöngölőt.
Az ifjúság egy hétig tartó mulatsága
a felsorolt falvakban általában már a századforduló
körül megszűnt s így a részletek leírása néha
hiányos, de egységét a leírt szokásanyag is igazolja.
Keresztváron századunk első évtizedéig
tartották az ifjúság téli mulatságát, a nappali
táncot. A legények választottak maguk közül egy
nagylegényt, vagy más néven vatáfot.
Erre a tisztségre a legények legügyesebbjét választották
ki. Választottak továbbá a kolindálás alkalmával
kapott élelem átvételére is egy legényt, akit
szamárnak neveztek.
December 24-én este a leány egy
nőrokonától 3-4 legénynek kisebb, a szeretőjének
nagyobb és szebb bokrétát küldött, hogy ezek a
következő napon kucsmájukban bokrétával jelenhessenek
meg. December 25-én este öt órakor a falu vezetőségénél
kezdve a legénysereg felkeresett minden házat.
Az ablak alatt alkalmi éneket énekeltek. Ezekre
már, sajnos, az öregek sem emlékeznek. Az ének
elhangzása után a gazda a legényseregnek egy fonott
kalácsot és egy liter pálinkát adott. A kalácsot
a szamár tette a zsákjába, a pálinkát pedig a
legények a magukkal hozott fakulacsokba töltötték.
A kántálás másnap hajnali három-négy órakor ért
véget, amikor az egyik legény szeretőjének házához
mentek, s ott reggelig mulattak.
December 26-án délben a legényeket
a nagylegény ebédre hívta meg.
Keresztváron a nappali táncot, a
szabadban a Pusztasor nevű faluvégen rendezték,
december 26-án, 27-én, 28-án és 30-án este hat
órától tíz óráig. A legények azokat a leányokat
táncoltatták, akik virágot küldtek nekik. A leány
azért küldött több legénynek virágot, hogy többen
táncoltassák. Aprószentek napján délelőtt a legények
felkeresték a lányos házakat, hogy fűzfavesszővel
játékosan megkorbácsolják a lányokat, asszonyokat,
ők pedig pálinkával, kaláccsal kínálták meg a
legényeket.
Keresztváron az öregek hajdani legényavatásról
is tudnak, ezt tánccal a kocsmában tartották.
Minden tizenhatodik életévét betöltött legény
tartozott a nagylegényeknek egy liter pálinkát
fizetni, hogy felvegyék soraikba. A nagylegények
minden felavatandót éljenezve háromszor a vállukra
emelték.
Bodolán a legények a téli mulatság
alkalmával a két nagylegényt és egy élelemhordó
szamarat választottak. Az énekeket az egyik kocsma
kifogadott helyiségében tanulták, ahol később
a táncmulatságot is rendezték.
A leány egy idős asszonytól december
25-én reggel küldte el szeretőjének a brassai
bokrétát és a két díszzsebkendőt. Aznap este
a legények, lábszárukra, a nadrág külső felére
pergőket szerelve, a falu vezetőségénél
– bíró, jegyző, tanító – kezdve betértek minden
házhoz. Rendszerint az egyik nagylegény kérezett
be valamennyiük nevében. Ha beengedték, a másik
nagylegényt a magával hozott fakulacsból a házigazdát
pálinkával kínálta meg. A kulacsot itt is feltöltötték,
s a betanult ének elhangzása után a gazda átadta
a már előzőleg az asztalra készített egy liter
pálinkát, pénzt, s a háziasszony egy kalácsot.
A kántálás legtöbbször éjfélig tartott. Innen
a legények a szállásra tértek, ahol az összegyűjtött
élelemből, italból fogyasztva egy-két órai pihenő
után, tehát december 26-án reggel névnapi köszöntésre
indultak felkeresve a Jánosokat, az udvaron, ablakuk
alatt két-három népdal vagy magyar népdal után
énekelték a névnapi éneket:
Kelj fel János, alszol-e?
Piritusod vagyon-e?
Hogyha van vegyítsd meg,
Közösen hát igyuk meg.
Hogyha nincsen, elmegyünk,
Hogyha nincsen, elmegyünk,
Hogyha nincsen elmegyünk,
Más Jánost keresünk,
Elmegyünk, honnan jöttünk.
Érjed sok nevednapját,
Érjed sok nevednapját.
Zöldellő erdőben,
Koszorús mezőben,
Virágos kis kertedben.
Erre a gazda beengedte a köszönőket,
és borral vagy pálinkával kínálta meg őket.
A táncmulatság a következő nap kezdődött.
Közben december 28-án délelőtt a legénysereg minden
leányos házhoz bekopogott, s a leányt játékosan
megkorbácsolta. A leány pálinkával, kaláccsal
kínálta meg a legényeket. December 30-án táncszünetet
tartva, az esszeállás az óesztendő estéjén kezdődő
és reggelig tartó táncmulatsággal ért véget.
Az ifjakéval párhuzamosan zajlott
a gyermekek kicsitáncnak nevezett táncmulatsága
is.
Seres András |
|