A
hajdani iskoláról...
Közeledik az iskolai év vége. Sok emlék
jut eszembe - az öregek meséi, meg saját gyermekkori
élményeim. Papírra vetem, ne menjenek feledésbe.
*
I. Édesanyám emlegette, hogyan
tanította olvasni az első osztályosokat Kelemen
György tanító bácsi, az egykori ‘48-as honvéd:
Ölbe vette a legfélénkebbnek látszó
apróságot, s a kinyitott Kalendárium betűjére
mutogatva mondta: nézd fiacskám ez itt az I betű.
Mondd szépen: I, I, I. mikor a gyermek "szépen"
mutogatta és mondogatta. I, I, I - letette, és
más gyermeket vett ölbe. Így tanította meg a betűkre
sorban az elsőosztályosokat.
Ezzel az ósdi módszerrel, - és egyéb
hasonlóval - minden pöttöm apróság az iskolai
év végére olvasott, írt (a palatáblára) sőt
számolt is 10-ig (vagy 20-ig). Nem voltak modern
szemléltető eszközök, nem volt pazar kiállítású,
színes ABC-s könyv, de megtanította őket
a tanító bácsi TÜRELMES SZERETETRE.
- Tudja-e ma valaki, hol volt a
"KELEMEN KERTJE"? Gyümölcsös volt-e régen, vagy
csemetéket nevelt benne Kelemen György? (Mert
ehhez is értett). Gyermekkoromban még élt a helynév.
A Bivalylegelőről iskolai kirándulások
után a gyermek egy csoportja arrafelé ment haza.
- A sírja hol van? Jó lenne megemlékezni
róla.
*
II. A palatábla. Akkoriban
ment ki "divatból", mikor első elemista voltam.
Milyen is volt? Valódi pala-kőzetből
metszett vékony szürkés-fekete téglalap, széles
fenyőfa-rámába fogva, pirossal vonalazva;
egyik oldalán csíkos másikon kockás. A kereten
- lyukba fűzve, spárgán egy darabka valódi
tengeri szivacs. A "készlethez" tartozott még
a palavessző. Ez is szürkés volt, 3/4 részig
tarka papírral bevonva. Mikor írtak vele néha
"csikorgott", olykor meg el is törött. Ha valamelyik
betű rosszul sikerült, a megnedvesített szivaccsal
(spongyával) ki lehetett törölni. Ez nagy előnye
volt. Hátránya pedig: Mikor a tanuló áttér az
"irkába" való ceruzás írása, - gondolván, hogy
úgy kell bánni a ceruzával, mint a palavesszővel
- jól megnyomta, s az irka két lapja is kilyukadt.
Bömböl is a kölök: "Nem bírom, tanító bácsi,
nem bírom!"
*
III. Záróvizsga az egykori
református osztatlan I-IV. osztályos iskolában
1930-1932 körül.
Egyszerű, dísztelen tantermünk
ünneplőbe öltözik erre a napra. Ablakpárkányok,
polcok, az ósdi vaskályha teteje, minden parányi
üres hely: csupa kerti virág: jázmin, bazsarózsa,
kerti margaréta. A tanulók is ünneplő ruhában,
pirosra mosdatva, megfésülve, kicsit ijedten,
megilletődve, komolyan moccanás nélkül ülnek
a padban. A teremben körös-körül, hosszú padokon,
a fal mellett ott vannak a szülők, nagyszülők,
keresztszülők. "Jaj, csak fel ne süljek
ennyi ember előtt" - rémüldözök magamban.
Mert íme, ott a katedrán a tanító bácsi mellett:
a tiszteletes bácsi meg a presbitérium elnöke,
a mellettük levő széken még sok tekintélyes
bácsi akiket nem ismerek. Jaj, jaj, jaj, mi lesz
itt!!!???
Aztán a kezdő ima és pár ünnepélyes
szó után már kérdezi is a tanító bácsi (előbb
egy bátor fiút): Miska, mennyi 6x7, hát 8x5 -
s Miska felel, hangosa, bátran. Megy minden, mint
a karikacsapás. Olvasás, nyelvtan, földrajz…hiszen
kár volt félni. Egyre bátrabban felelnek a gyerekek.
Verset mondunk, énekelünk, végül vidáman fújjuk:
"Kezdődik a vakáció - kisült már a meleg
cipó - Menjünk, menjünk, szaladgáljunk - az erdőig
meg se álljunk."
A tanító bácsi pár komoly intelemmel
és a felnőttekhez intézett köszöntő
szóval mond mindnyájunknak búcsút.
Utána a templomban az Istennek is
megköszönjük, hogy egész éven át megsegített és
megáldotta a mi munkánkat.
Hochbauer Ferencné Gáspár Sára |