A székely és szász székek megszüntetése, az új megyerendszer

A székely székek közigazgatási különállásának felszámolására a XVIII. - XIX. században több alkalommal is történt kísérlet, először a jozefinista reformok során, majd az 1848-49-es szabadságharc leverése után. 1861-ben visszaáll a régi önkormányzati rendszer, a kiegyezést követően viszont megkezdődik a vita a területi közigazgatási rendszer modernizálását illetően. Az új megyék végül 1876-ban alakulnak meg, de a végleges határaikat csak a következő évben nyerik el. 1785-ben Erdély területét rendeletileg 11 vármegyére osztották, ebbe a szerkezetbe kapcsolták be a székely és szász székeket is. Háromszékkel egyesítették Brassó vidékét és Felső-fehér megye bizonyos részeit. Az 1848-49-es szabadságharc elfojtása után Erdély katonai és polgári kormányzója azzal a titkos utasítással jött a délkeleti határtartományba, hogy annak minden különállását, sajátosságát megszüntesse, s beolvassza az összmonarchiába. Az új felosztás 1850-54 között volt érvényben. A helyi kormányszerv székhelyét Kolozsvárról Nagyszebenbe helyezték, a tartomány mindenható urai a katonák lettek. Erdély egyesülése Magyarországgal, az úgynevezett Unio természetesen érvényét vesztette. Az ország etnikai viszonyait részben szem előtt tartva három román, két magyar és egy szász kerületet alakítottak ki.

Az 1867-es kiegyezéssel vége szakadt Erdély három évszázados különállásának. A kompromisszum egyik alapfeltétele magyar részről éppen az 1848-ban elfogadott Unio maradéktalan érvényesítése volt.

A köztörvényhatóságok rendezéséről, tehát a Királyhágón inneni területek közigazgatási újrafelosztásáról az 1870. évi 42-es számú törvényjavaslat foglalkozott. A tervezet elkészülte után a közvélemény elé bocsáttatott megvitatás céljából. Elkezdődtek a találgatások, hogyan lesz a megyék területének a kikerekítése. Mindenki saját elképzelése szerint szerette volna életterének kereteit kiszélesíteni. Ami a Székelyföldet illeti, a leginkább vitatott kérdések Háromszék Brassóval vagy Brassó Háromszékkel való egyesítése, valamint Csík, Udvarhely csatolása volt. 1874. február 26-án Háromszék közgyűlése feliratban fordult a képviselőházhoz, amelyben véleményt nyilvánított a felosztás ügyében, felsorolva annak hiányosságait. A terület nagyságához képest kevésnek tartották a kialakítandó megyéket. Fekvésénél fogva Kőhalomszék Udvarhelyszékhez, Bardóc és Kászonszék pedig Háromszékhez kívánkozik. Azt, hogy Háromszék, Barcaság, Fogaras és Felső-fehér megye bizonyos részeiből szülessen egy Brassó megye, teljesen elfogadhatatlannak tekintették, azzal indokolva, hogy Háromszék mind területre, mint pedig lakosainak számát illetően jóval felülmúlta Brassó vidékét, ezért is ragaszkodtak annyira a Háromszék elnevezéshez. A hivatalok székhelyeinek kijelölésekor teljesen célszerűtlen Sepsiszentgyörgyről Brassóba áthelyezni a központot, mert Brassóban hiányoznak a megfelelő hivatali helyiségek, míg Sepsiszentgyörgyön ezek adottak. A tervezett megyének Sepsiszentgyörgy központja, Brassó pedig végpontja lenne - hangzik a levélben.

Az erdélyi jobboldali országgyűlési képviselők albizottságának 1874. májusi jelentésében helytelenítik Háromszék Brassó vidékével való egyesítésének gondolatát, politikai okokra hivatkozva, szerintük a székely és szász közösködés csak ellenségeskedést szülne. Ugyanakkor felhívják a figyelmet egy el nem hanyagolható szempontra: a Brassó megyéhez tartozó 10 barcasági magyar falunak a helyzetére, melyek etnikai megfontolásból is Háromszékhez kíván-koznának. A folytonos súrlódás és viszály a 10 falu népe és az uralkodó szászok között lehetetlenné teszi életüket, jogaik csorbítása pedig akadályozza őket állampolgári kötelességük teljesítésében, ezért is különösen fontos ezen falvak Háromszék megyéhez való csatolása - nyomatékosítja a jelentés. Idoközben tanulmányok születtek az új megszervezés körül. 1874 októberé-ben egy részletes elemzés jelent meg a Nemere című újságban, amelyben a Székelyföldre vonatkozó elképzelések a következoképpen fogalmazódtak meg: Marosszéket az oda beszögellő Küküllő és Torda megye részeiből lehetne kikerekíteni; Udvarhelyszék Felső-fehér megye és Kohalomszék részeivel egészülne ki és így kárpótolná a Háromszékhez csatolt Bardóc székét; Csíkszék Marosmentére nyúlna ki. Háromszék pedig megkapná Felső-fehér megyének hidvégi és peselneki járásait, Bardócszéket, Apácát és Hétfalut, Csíkból pedig Kászonszéket, és abban az esetben, ha Csík Udvarhellyel egyesülne, Alcsík egy részét is.

Ahogy telt az idő, egyre bonyolódott az új felosztás módosításait illető vita. Mind többen kapcsolódtak be, véleményt nyilvánítva ügyük igazsága mellett. Elmondható, hogy Háromszék Brassó megyével való egyesítése vagy fordítva, Brassó Háromszékhez csatolása az Erdélyrészi közigazgatási rendezés központi kérdésével lépett elő.

A barcasági magyarság nagy reményeket fűzött a Háromszékkel való egyesítés gondolatához. 1876 áprilisában ennek a kétségekkel teli optimizmusnak adtak hangot: "...általános örömet keltett a barcasági magyarságban Háromszék felirata a kikerekítés tárgyában. A magyar nemzet hibás eljárása, miszerint idegen közigazgatás alá bocsájtotta, hol hosszú időn keresztül más nemzetiségnek fejőstehene lett, ősi szabadságából kiforgatták és rányomták a jobbágyság bélyegét. Az országgyűlés bölcs intézkedésétől függ jelenleg a barcasági magyar népünk jövője, megerősödése. 1870 óta annyi deputáció ment Pestre, annyit siránkoztak Brassó nyomorgatása ellen. Eredmény semmi, a szászok újra lefoglalták a tömösi erdőket, melyeket soha nem bírtak, sem őriztettek. Bármint óhajtjuk a két megye egyesülését, nem táplálunk semmiféle reményt ennek lehetősége felől. Mondja ki az ország, hogy jobbágyok vagyunk, ami legyen, ez esetben váltson meg az ország, mert megváltotta az egész ország jobbágyait és fizessen Brassónak néhány milliót. Háromszék tiszelt közönsége és országos képviselői mozdítsanak meg mindent érettünk. Háromszék határa kiterjedhet Apácától Törcsvárig, s onnan Predeálig, innen le Hétfalun magába foglalná a Zajzoni borvizeket is. Nekünk a két megye összeolvasztásában tehát más érdekünk nincsen, csak az, hogy megmeneküljünk Brassó mostoha atyáskodásától."

A képviselőház közigazgatási bizottságának 1876. március 17-én tartott ülésén Tisza Kálmán belügyminiszter tájékoztatásként ismer-tette "az erdélyi és azokkal szomszédos némely törvényhatóságok területén eszközölendő kiigazításoknak még véglegesen meg nem állapított tervezetét." Háromszékkel kapcsolatosan két alternatívát vázolt a tervezet. Az elsőben Háromszékhez csatlakozna Brassó vidéke és Bardócszék is, egyrészt azért, mert ez utóbbi fekvésénél fogva is odakívánkozik, másrészt mert ez a lakosság rég óhajtott vágya, a másik elképzelés szerint Brassó környéke nem csatlakozna Háromszékhez, hanem önálló megyét alkotna. Brassó vidékének Háromszékhez való csatolására újabb érvekkel hozakodtak elő: több Brassó környéki községnek ezer holdakra menő erdejük, legelőjük található Háromszéken; Brassó városának is ez áll érdekében, minthogy önálló szabad királyi város lévén jövedelmének jelentős részét saját fejlesztésére fordíthatná, nem pedig terhes adminisztrációra költené bevételeit; ismeretes a Hétfalu és Brassó közötti hosszú lejáratú per, amelyben, hivatkozva Brassó elnyomó törekvéseire, kérelmezték a hétfalusiak csatlakozásukat Háromszékhez.

1876. május 18-án az országgyűlés közigazgatási bizottsága élén vita tárgyát képezte Háromszék megye területi szabályozása is. Künle József tartotta fenn a háromszéki álláspontot, amely szerint az egyesült Brassó-Háromszék megye székhelyéül Sepsiszentgyörgyöt javasolta. Wächter Frigyes brassói képviselő kikelt az indítvány ellen, hangsúlyozva, hogy Brassó nem szándékszik önálló várossá válni, hanem vidékével együtt szeretne maradni. Ez alkalommal olvasták fel a hétfalusi magyarság 600 aláírással megerősített kérését, amelyben Háromszékhez való csatlakozásukról értekeztek. Tisza Kálmán belügyminiszter nem tartotta méltányosnak a Brassó körüli falvak Háromszékhez való csatolását, annál is inkább, mert mindkét megyét életképesnek tekintették. A szavazásra bocsátott törvényjavaslatot egyetlen szótöbbséggel fogadták el.

A képviselőház 1876. június 7-8-án tartott ülésszakán tárgyalta a közigazgatás módosításáról szóló törvényt, ahol ismételten napiendre került Háromszék és Brassó egyesítésének a kérdése. Künle József részletekbe menően elemezte az egybeolvasztás politikai és gazdasági előnyeit. Előterjesztését konkrét adatokkal támasztotta alá. A belügyminiszter azonban ez esetben is az egyesítés ellen szólt. Gróf Nemes Nándor támogatta Künle indítványát, mint ahogy Künczei Károly, Orbán Balázs, Zsedényi Ede, Bereczki Sándor, Simonyi Ernő, Bakcsi Ferenc is. Többen közülük a csángó-agyarok Háromszékhez csatolását létszükségletnek tekintették, főként birtokjogi és egyházügyi szempontból. Az ellenzők közül megemlítjük Wächter Frigyes, Kasper Mihály szász képviseloket, valamint Csernátoni Lajos, Helfy Ignác és báró Kemény Gábor nevét. A kormány azonban ezúttal is elzárkózott a kellemetlennek tűnő határozat hozatalától, sőt a miniszterelnök azt is felvetette, hogy ha a képviseloház mégis az egyesülés mellett szavazna, azt Brassó központtal tegye. Künle József, felismerve azt a veszélyt, amely a miniszterelnöki felszólalásban rejlett, ennek elhárítására ellenindítványt terjesztett elő, amelyben ezúttal a két különálló megye szükségessége mellett szállt síkra. A szavazás után a benyújtott módosítások elestek, és immár törvényerőre lépett Háromszék megye és Brassó különálló törvényhatóságkénti megalakulása. Ha már nem sikerült a két szomszédos vidék közigazgatási egyesítése, az viszont valósággá vált, hogy Szentiványi Gyulát, Háromszék foispánját egyúttal Brassó megye foispánjává is kinevezzék. Brassó megye alakuló közgyűlését szeptember 4-én tartották. Néhány nap múlva, szeptember 7-én sor került Háromszék alakuló ülésére is. Háromszék megye a következő Felső-fehér megyei helységekkel gyarapodott: Márkos, Nyén, Bodola, Bodza vidéke, Lüget, Nyárospatak, Előpatak, Hidvég, Árapatak, Erősd, Bükszád, Mikóújfalu, Alsóvolál, Felsővolál, Karatna, Peselnek, Szárazpatak. Ezek közül Nyén, Bodola, Márkos, Bodzavám kéréssel fordultak a belügyminiszterhez Brassóhoz való csatlakozásuk érdekében.

Az 1876-77 évi megyerendezés során a szász és székely székeket az egységes megyerendszerbe tagolták, 15 vármegye alakult a történeti Erdély területén, elnevezésükben lehetőleg őrizve múltjuk hagyományait. A megyék élén mindenütt a kinevezett főispán állt, mint a kormányhatalom képviselője, míg az igazgatás ügyeit a megyegyűlés által 6 évre választott alispán és alárendeltjei, a járásokban az ugyancsak választott szolgabírák intézték. Csökkent a megyék önállósága és erősödött a centralizáció. A megyegyűlés maradt a parlament mellett az egyetlen vitafórum, ahol az országos politika kérdéseivel is foglakozhattak, és határozatokat hoztak.

Brassó vármegye községei és egyéb lakott helyei neveinek megállapítása

A belügyminiszter Brassó vármegye községeinek, valamint ezen vármegye területén fekvő egyéb lakott helyeknek neveit az 1898: IV.-t.-cz. 2. és 3. §-ai alapján a következőleg állapítja meg (179, 679/1910. B. M. szám):

Anyakönyvvezetés száz évvel ezelőtt

A polgári anyakönyvvezetést a történelmi Magyarország területén 1895. október 1-től vezették be és a XXXIII/1894-es törvény szabályozta. Mindezek előtt az anyakönyv vezetése az egyházaknál történt és az állami anyakönyv beindulásával továbbra is párhuzamosan működött.

Születések kimondottan a helységben egy falusi bába segítségével történt, ritka esetekben volt orvosi beavatkozásra szükség.

A születés beírásánál feltűntették, hogy a gyerek mikor született, törvényes, azaz házasságon belül történt-e vagy elismerte-e az apa, vagy nem történt meg az apai elismerés, feltűntették vallását, szüleik nevét s ezek foglakozását.

A házasságkötésnél, a házasulandókon kívül jelen kellett legyen két tanú is, akik aláírással szentesítették a bejegyzést. A házasságkötési bejegyzés a következő szöveget tartalmazta a házasulandó személyes adatain kívül: „Alulírott polgári tisztviselőnek az egymással való házasságkötés iránt tett kérdésére az előtte jelenlevő házasulók a két tanú jelenlétében személyesen külön-külön kijelentették, hogy egymással házasságot kötnek.

Alulírott polgári tisztviselő a házasulandókat ezen elhangzó kijelentésük alapján a törvény értelmében házastársaknak nyilvánítom."

Mindazok, akik nem ismerték a magyar nyelvet a következő szöveg iktatódott be:

„Alulírott polgári tisztviselő magyar kérdéseit és kijelentéseit a magyar nyelvet nem értő román / német nyelven megmagyaráztatott.”

A századforduló idején az anyakönyvi naplóban következő foglalkozásokat jegyezték a barcasági településeken: kisbirtokos, földműves, napszámos, juhtenyésztő, juhpásztor, kovácsmester, szolga, varrónő, hivatali szolga, szabómester, csizmadiamester, ács, háztartásbeli, koldus, asztalos mester, útkaparó, gyepmester, bérkocsi tulajdonos, községi jegyző, községi bába, kereskedő, mészáros, fűrészgyári alkalmazott, kocsmáros, molnár, bírósági végrehajtó, szakács, szűcs, kerekes, kőműves segéd, erdőőr, marhatenyésztő, vármegyei útkaparó, állami vagy felekezeti tanító, vasúti őr, bolti szolga.

A halálozások bejelentésénél a halálesetek okai a következők voltak: veleszületett gyengeség (gyermekeknél), tüdőgyulladás, tüdőcsúcshurut, vízibetegség, szamárhurut, gyermeki hasmenés, hashártyagyulladás, sérvek, gyomorbaj, gutaütés, nyavalyatörés, elmebajok bénulása, kanyaró, gyermekágyi láz, mellhártyagyulladás, torokgyík, spanyolbetegség.

A hétfalusi főszolgabíró Tomos János, aki minden év végén átvizsgálta és hitelesítette az anyakönyvi bejegyzéseket és a naplót lezárta.

Összehasonlításként Négyfaluban a 2001-ik évben 6 születést, 181 házasságkötést és 234 elhalálozást jegyeztettek be.

Barcsa Márton

Száz évvel ezelőtti (1902) anyakönyvi bejegyzések:

XIX. századi emléktáblák Bácsfaluban

A XIX. századi Bácsfalu igencsak dicsekedhetett emléktábláival.

A község történeteinek olyan mozzanatait rögzítik ezek, amelyekről méltó tudni a mai embernek is, annak dacára, hogy ma e három emléktábla közül egyik sem tekinthető meg nyilvános helyen. Mintha a múltunkat rejtegetni kellene.

A bácsfalusi elemi iskola bejáratát két tábla is díszítette. Az ajtó fölött, a homlokzaton, 1862-ben felállított tábla hirdette a közösség örömét, hogy sikerült felépítenie új tanodáját, és figyelmeztet a közösség iskolafenntartó kötelességére: „Halld meg magyar nemzet! Mely nép buzgón ápolja tanodáit nem nyomorog, hanem él és élni fog üdvére földi és égi honának."

A feliratot az ajtó szemöldökkövébe vésték bele, jelképes értéket adva ezzel a feliratban kifejezett eszme tartósságának. Ameddig az iskola áll, állnia kell a táblának is, élnie kell az eszmének is. Jelenleg is ott van bevakolva és betűi csak nagy javításokkor villannak elő.

A bejárat jobboldalán B. Eötvös József jeles író és politikus, akkori kultuszminiszter látogatásának emlékére állított emléktáblát Bácsfalu közössége: „Hazánk tanügye dicső reformátora B. Eötvös József Hétfaluban jártának emlékére a bácsfalusi magyarok által 1869. szeptember 29.” A kőtáblát Schmidt Benk faragómester készítette el.

Az 1890-es években, Gyurka József tanító lerajzoltatta diákjaival Bácsfalu házoromdíszeit. Ekkor mindkét tábla még az iskola bejáratát díszítette. Simon András, 82 éves nyugalmazott tanár szerint ez a tábla a két világháború között már bent volt az utcával párhuzamos tanterem homlokfalán és akkor került le onnan, mikor a túl nagynak bizonyuló tantermet kettéválasztották. A falazási vonal éppen a táblát érintette. A táblát Köpe András és Dombi Mihály kőművesek bontották ki a falból és az iskolaigazgató döntésére átadták megőrzésre az akkori bácsfalusi evangélikus lelkésznek, Gillich Fülöpnek. A tábla mögötti üregben volt Horger Antal hétfalusi csángók történetéről szóló könyve.

A harmadik bácsfalusi emléktábla jelenleg magánlakás falát díszíti. Tóthpál István 85 éves nyugalmazott tanár közlése szerint Bálint András elmesélte neki, hogy ezt a táblát Bácsfalu község állította a Tatárcsigán lévő oszlopra, annak az emlékére, hogy az 1887 (?)-1888-as képviselőválasztásokon a helybeli magyarság és románság közösen indított képviselője győzött. Az ünnepélyes zászlós menet a bácsfalusi evangélikus templomtól indult és a Tatárcsigán a felavatást népünnepély követte.

„B. M. lelkész kezdeményezése folytán kölcségiken elkészítették az ifj. részére a Tatárcsigán Bálint András, Borcsa Mihály, Jónás Mihály, Gödri András, Szén István, Korodi Mihály, Magdó János, Pajor Mihály, Mécs János, Korodi István, Domokos István, Petru Kirstocsa, Basiliu Muntean, Dumitru Komsa, Ioan Nicol, Bukur Ganan, Bukur Peis – B.F. 1888 Csere Samu K.F."

Szintén Simon András emlékszik arra, hogy a bácsfalusi községháza bejárata fölött volt egy tábla „Cantelaria comunala Bacifalau" felirattal az 1700-as évekből. A helyéről lekerült márványtábla egy darabig a bácsfalusi iskola udvarán volt, ahonnan nyoma veszett.

Lehet hasznos volna, ha ezek a táblák ismét napvilágot látnának, másokkal kiegészülve, esetleg megvalósítva az Istók János szülőházára tervezett emléktáblát vagy a Kossuth szemfedőjét elkészítő Bereczki Anna emlékére állítandó táblát.

Hochbauer Gyula, Kovács Lehel István

Egy tanulságos megmaradás-modell

A helytörténész és néprajzi érdeklődésű Bálint Andrástól örököltem egy borító nélküli, tépett és hiányos oldalszámú könyvet, mely a brassóvidéki csángók jövőét tervezgette a XX. század elején. Az utóbbi tíz évben a kölcsönkért teljes kiadást gyakran újra meg újraolvastam, s ajánlom mindenkinek ki kételkedik – bizonytalankodik a mi itteni jövőnkben.

A könyv: Tanulmányok és javaslatok a hétfalusi és környékbeli csángók helyzetének javítása iránt. Közreadja a Brassó vármegyei Csángó Bizottság. Nyomtatták a Herz-féle könyvnyomdában.

A könyvből olyan megmaradás-modell körvonalazódik száz évvel kiadása után a jelenlegi magyar kisebbség számára, mely megérdemli a figyelmet.

Horger Antal akkor brassói főreáliskolai tanár húsz oldalas tanulmánya bizonyítja, hogy a jelen kérdései megközelíthetetlenek és kezelhetetlenek a múlt tárgyilagos ismerete nélkül.

A könyv azt is igazolja, hogy Brassó és őt szorosan övező vidéke összefogott egy elfogatható jövő tervezésében: Lázár István gróf főispán kezdeményezésére 1902. április 20-án.

A felelős bizottság összetétele és névsora sem lényegtelen: Binder Jenő áll főreáliskolai tanár (Brassó); dr. Bokor János áll. főreáliskolai tanár (Brassó); Gáspár Gyula igazgató-tanító (Hosszúfalu); Gödri Márton igazgató-tanító (Apáca); Gyurka József igazgató-tanító (Csernátfalu); dr. Hantz Mihály megyei tiszti főorvos; Horger Antal áll. föreáliskolai tanár (Brassó); Killyéni Endre áll. polg. isk. igazgató (Hosszúfalu); Kiss Árpád ág. h. ev. lelkész (Csernátfalu); Kocsis János, igazgató-tanító (Bácsfalu); Mátis Bálint községi jegyző (Zajzon); Orbán Ferenc, felső keresk. iskolai igazgató (Brassó); Pajor Mihály igazgató-tanító (Zajzon); dr. Pintér Gábor, kir. tanfelügyelő; dr. Póka Dezső járásorvos (Hosszúfalu); Sánek András, árvaszéki elnök; dr. Semsey Aladár főszolgabíró (Csernátfalu); Szenti Bálint királyi pénzügyigazgató;

Szórády Lajos, ág. h. ev. esperes-lelkész (Tatrang); Tóthpál János, igazgató-tanító (Pürkerec); dr. Vajna Gábor ügyvéd; Vajna József igazgató-tanító (Türkös).

A bizottság előadókat nevezett ki a kiemelt fontosságú szakterületek áttekintésére: gyermekvédelem: dr. Semsey Aladár; a kivándorlás korlátozása: Rombauer Emil; az alkoholizmus korlátozása: Sánek András; a községi társalgó házak (művelődési házak): Kiss Árpád; a serdülő ifjúság és a felnőttek továbbképzése; a csángó naptár: dr. Bokor János.

Az első névsor elárulja, hogy száz évvel ezelőtt milyen társadalmi rétegnek volt jövőtervező hitele, de azt is, hogy bizonyos foglalkozások a közösség hitelgaranciáját hordozzák (pld.: pedagógus, lelkész, orvos, ügyvéd). Azt is érezzük, hogy a jövőtervezés felelőssége arányosan oszlik meg a vidék központjának számító Brassó és a környező községek között.

Ahogyan a könyv felméri a társadalmi és művelődési közállapotokat, azt egy mai szociológus testület is megirigyelheti. A ténymegállapításokat a hiányosságok leltára követi s ebből bontakoznak ki szakterületenként a jövőt-teremtő feladatok.

A tervezés logikus, szakszerű, céltudatos. A szakterületek közötti viszonyt is ésszerűen látták a nevelésre alapozva a jövőt, világosan látva, hogy a jövőnk attól függ hányan vagyunk és milyenek vagyunk.

A jövőtervezők nem a lélekszám apadása miatt siránkoztak, hanem oknyomozás után próbáltak írt keresni erre: egységes gazdasági-művelődési programmal – kisebb lépték szerint a Széchenyi-tervhez hasonló jött létre. És nem csak terv maradt, hanem működött is az eredmények tanúsága szerint az I. világháborúig.

A bizottságnak sikerült konkrét tevékenységekre, cselekedetekre lebontani meglátásait-terveit s az akkori brassóvidéki magyarság erejét bizonyítva sikerült a tervezőkhöz kapcsolódó végrehajtást szervező erő. Az őstermelő szakbizottságban: Dr. Jekel Frigyes vármegyei alispán; Krajcsovics Béla kir. erdőfelügyelő; Kis Géza m. kir. iparfelügyelő; Dr. Semsey Aladár járási főszolgabíró; Dr. Sükösd Zsigmond ügyvéd; Donáth Sándor m. kir. főerdész; Sánek András vármegyei aljegyző; Könczey Győző m. kir. állatorvos; Reznek Mihály gazdasági ismétlőiskolai tanító; Tóthpál János áll. isk. tanító; Lukács Károly községi jegyző; Mátis Bálint községi jegyző.

A szakbizottság tagjai közül tízen előadói javaslatokat készítettek. Ezek a helyzetfelméréssel és javaslatokkal egy-egy ezen a vidéken hagyományosnak számító mesterség korszerűsítését keresve.

A korabeli sajtónak köszönhetően láthatóvá válik hogy a század első évtizedében hogyan valósul meg a bizottság több terve, hogyan válik háziiparrá népművészetből a szövés, kézimunkából a kosárfonás, hogyan járul hozzá egy-egy iskola, vagy akárcsak nevelő is valamilyen hagyományos mesterség korszerűsítéséhez, vagy hogyan éltet egy-egy mesterséget sokoldalú tanítói révén az iskola.

Lapozom még ezt a könyvet s ajánlom olvassa mindenki, különösen azok, akik ma valamilyen szinten, valamilyen területen a Brassó vidéki magyarság jelenét szervezik.

Hochbauer Gyula