• Beszélgetés Gajdó Zoltánnal
• Beszélgetés Jónás Andrással

Beszélgetés a templomépítő Gajdó Zoltán plébánossal

Bástya a végeken

A keresztvári kápolna után nemrég adták át használatra a tatrangi multifunkcionális épületet, és jövő évre - ha minden jól megy - elkészül a hosszúfalusi templom is. Így ezek a templomok a szórványban élő barcasági katolikusok erős bástyái lesznek, amelyek segítik őket abban, hogy ne feledjék hitüket és anyanyelvüket.

Miért volt szükség erre a multifunkcionális épületre?

A háromfalusi szórványbeli hívek számára épült, annak a 70–80 léleknek, akik Tatrang-Zajzon-Pürkerec térségben laknak, s ahol eddig házaknál miséztek elődeim. Bodolának van temploma, viszont Keresztváron is szükség volt egy kis kápolnára, mert annyian vannaka hívek, mint itt, Háromfaluban. Ezen kívül meg a cserkészcsapat és a Kolping-család is állandó helység-hiánnyal küszködik. Az ő nevelésük, európaizálódásuk miatt is szükséges volt erre a helyre. Én sokat járok Nyugatra és Kelet-Európába is szemináriumokat tartani, és úgy gondolom, ha vendégeket tudunk fogadni, barátságok szövődhetnek a kultúrák, nemzetiségek és vallások között... Nemsokára Sepsiszentgyörgyről várunk árva gyerekeket, jelen pillanatban pedig egy budapesti evangélikus gimnáziumból vannak itt gyerekek tanulmányi úton. Az előadásokra a mieinket is küldjük, hogy tanuljanak.

Sportpályát is szeretnénk létrehozni, egy játékteret, hogy a fiatalok hasznosan töltsék szabad idejüket. Nagyon szép a környezet, a fenyves végében tó van. Tehát kiváló a hely felüdülésre, lelki növekedésre. A napokban itt volt a világi Kolping-elnök Kölnből, s neki is nagyon tetszett, országos szemináriumok tartását is javasolta. Az emeleti vendégszobákban 24 személyt lehet elszállásolni, négy tusoló van és egy tanácsterem, tehát kedvezők a feltételek. Ezzel az épülettel akartam Márton Áron püspök születésének 100. évfordulójára és a millecentenáriumi ünnepségekre készülni, amiről két emléktábla is tanúskodik.

Házat építeni is nehéz, templomot még inkább. Kik segítettek az építkezésben?

A hívek is segítettek, gyűjtöttek a maguk erejéből, ugyanakkor külföldi barátaim és püspökségek is hozzájárultak. Jelenleg is van egy nagy adósságom, de remélem a jó Isten ránk tekint és megnyitja az adakozó lelkű emberek szívét és zsebét. Meg kell említenem a tatrangi Kiss József vállalkozót, aki 65 millió lejt adományozott, a haranggal együtt.

A templom védőszentje Szent Veronika, a búcsú július 9-én volt. Miért éppen Szent Veronikát választották?

Két Szent Veronika van. Egyik az, aki letörölte Jézus arcát, az ő napja januárban van. De ez időpont nem volt alkalmas az időjárás miatt. A másik Veronika olasz apáca volt, aki mások szenvedését enyhítette és bátorságot adott nekik. Ezért őt válaszottuk őt a templom védőszentjévé.

A türkösi plébánia udvarára belépve Márton Áron püspök mosolygó, felnagyított képével találjuk szembe magunkat. Mintha az ő szelleme őrködne a plébánia és a plébános úr szerteágazó tevékenysége fölött...

A jó Isten kegyelmének és adományának tekintem, hogy tanítványai és közvetlen gyermekei lehettünk Márton Áron püspöknek, aki tanítómesterünk volt lelkiekben, tudományban és példaadásban egyaránt. Nagyon szerettük, sokszor beszélgettünk vele.

Emlékszik valamilyen vele kapcsolatos élményre?

Abban az időben neki nem volt szabad átjönnie a teológiára, mert házi fogságban volt. Hatodévesekként mi jártunk át hozzá. Nyári idő volt, a hegy alatt abrakoltunk, mert a püspök úr szóról-szóra kívánta a jegyzetet. Szabó Dezső stílusa volt neki, mindig hangsúlyozta, hogy tanuljunk meg magyarul. A bokroknál tanultunk, s szemtanúi voltunk a jelenetnek, amikor Bukarestből egy felügyelő jött hozzá. Huber titkár úr, Isten nyugosztalja, odavezette őt a filegóriába. Márton Áron kezet fogott vele. A felügyelő mondott valamit, és akkor ezt hallottuk: "Domnu inspector, spuneţi superiorilor dumneavoastră, ca Márton Áron a spus: În chestiunile religioase nici un compromis." (Inspektor úr, Mondja meg a fölötteseinek, hogy Márton Áron azt mondta: Vallási ügyekben nincs kompromisszum.) Ezeket a szavakat saját fülemmel halottam. Azzal fejet hajtott - akkor már nem nyújtott kezet -, megfordult, s fejedelmi lépésekkel távozott. Huber titkár úr pedig elkísérte a vendéget...

Számunkra élmény volt minden órája és a ministrálás is... Teológus koromban a püspöki épület Izabella-szárnyában laktam. Éjfélkor mindig felkapcsolta a villanyt a nagy ebédlőben és átvonult a kis kápolnába. Ott letérdelt és imádkozott híveiért, népéért egy óráig. Ennek is tanúja voltam egy-két évig.

Gajdó Zoltán hogyan kapta a hivatását?

Nekem olyan problémáim nem voltak, mint a mai fiataloknak. Amikor Márton Áron kijött a börtönből, akkor a plébánosom azt mondta: "Én korábban is szerettem volna, ha kántoriskolába mennél, most itt az idő." Így két (szentgyörgyi és kézdivásárhelyi) középiskolai év után átmentem harmadévre a kántoriskolába. Édesapám vitt fel Gyulafehérvárra, engem és megboldogult Kis András gelencei kollégámat. Átadott az igazgatónak, s mi elkísértük az állomásra. A vonat elindult, ő a lépcsőn állt. Édesapám felemelte a kezét, s ezt mondta: "Zoltika, aztán a kezedet az eke szarvára tetted-e?" A vonat elindult, de szavait soha nem felejtettem el. S nem is volt soha úgy, hogy meggondoljam. Azóta a vonalat én úgy meghúztam, hogy sem az ördög, sem más nem tudott engem letéríteni az útról. Ezt is, amit most 60 éves fejjel teszek, Istenért és népemért teszem, hogy megerősítsem a végeket.

Melyek voltak életének állomáshelyei?

Brassóban kezdtem, ide helyeztek 1963-ban, majd Bereckbe kerültem szinte egy évre László Imre esperes mellé, aki beteg volt. 1964-től 1966-ig Barót következett, majd tíz évig Kézdimartonos. Nagykászonban hét évig voltam plébános, majd 1983-tól a türkösi plébániára kerültem. Büszke vagyok arra, hogy tanítványaim közül néhányan - plédául Pénzes József is - átvették a stafétát.

Épül a hosszúfalusi új templom is. Miért lett a védőszentje báró Apor Vilmos?

Nem mentem a szomszédba szentekért, mert adott a jó Isten egy vértanú püspököt az én szülőhelyemről - kézdiszászfalusi vagyok - is, Torjáról, a báró Apor család leszármazottját. ő Segesváron született, apja főispán volt. Győri püspökként halt vértanúhalált: a püspöki pincét védte az oroszok elől, ahová asszonyokat, lányokat menekítettek. Még él a titkára, Cseh Sándor, aki könyvben írta meg életét. Halála előtt báró Apor Vilmos ezt a csodálatos szép imát mondta: "Hazámért és népemért, fogadd el Istenem életemet és szenvedésemet." őt tartom példaképemnek.

Hány lélek tartozik a türkösi plébániához?

1800 hívő van helyben és körülbelül 250 a filiákban.

Mit jelent a szórványban a papi hivatás?

A szórványban nagyobb a veszély, hogy a sokféle vallásban és nemzetiségben felszívódjunk. Ugyanakkor az ökumeniát is gyakorolni kell, megkapni a hangot a protestáns és román papokkal... Most, hogy itt is szólnak a harangok, fel szeretném hívni az emberek figyelmét arra, hogy ne csüggedjenek, mi nem vagyunk kisebbségben, hisz egy hatalmas világegyház tagjai vagyunk. E templomok felépülésével 16 éves vágyam teljesült, most nyugodt és boldog vagyok, hogy a szórványban is szólnak a harangok. Ahogy a segédpüspök is mondta: ez a 200 kilogrammos harang egyesül Erdély sok ezer harangjával, együtt viszik imáinkat, panaszainkat Isten elé.

Befejezésül azt kívánom, legyen ereje és kitartása a plébános úrnak a harmadik új harang megkondításához...

Józsa Zsuzsanna - Vasárnap, 1999. augusztus 1.

Beszélgetés Jónás Andrással, Szecsele újonnan választott alpolgármesterével

"A cigánysággal lesz a legnagyobb gond..."

Jónás András almérnök, 1951. május 24-én született a Brassó megyei Székelyzsomboron, a Transilvania Tudományegyetem Elektrotechnika karának végzettje, azóta az Electroprecizia vállalatnál dolgozott. Nős, két lánya van. Az idei helyi választások óta Szecseleváros alpolgármestere.

Szecseleváros Hétfalu része. Régebb Négyfalunak (Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu) hívták, de idén június 6- tól municípiumi rangra emelték, azóta Szecseleváros a hivatalos neve.

- Az elnevezésen kívül mi a különbség? - kérdezzük a nyári szabadságáról nemrég érkezett RMDSZ-es alpolgármestertől.

- A különbség egyelőre nem látható. Az itteni magyarok leginkább Négyfalunak nevezik, bár hivatalos neve Szecseleváros. A legnagyobb változás, hogy most már az utak hozzánk tartoznak, nekünk kell karbantartanunk ezeket. Bővítenünk kell az infrastruktúrát, bizonyos hivatalokat kell telepítenünk, például bíróságot, ki kell építenünk a szennyvízelvezetést. Nyilván, emelkedni fognak az adók is, a törvény előírása szerint. A Városi Tanács feladata lesz a törvényes, de a lehetőségekhez szabott adókat kiróni. Az elnevezés már megvan, hozzá kell idomítani egyebeket is.

- Mi a helyzet az oktatás, az egészségügyi ellátás terén?

- Szecselének 30.000 lakosa van, 27 % magyar nemzetiségű. Itt van Brassó megye második magyar líceuma, a Zajzoni Rab István középiskola. Vannak magyar tagozatok a Gheorghe Moroianu líceumban, az Építészeti szaklíceumban, viszont az Electroprecizia szaklíceumban idéntől megszűnt. Van egy Városi Kórház, ahol sajnos nem tudnak mindent kezelni, de szerencsére közel van Brassó, s a Megyei Kórházban mindent gyógyítanak. A közeljövőben Városi Kórházunkat is fejlesztenünk kell.

- Nagy gondot jelentenek, és fognak jelenteni a municípium cigány lakosai. Hányan vannak, mivel foglalkoznak, mit szándékszik tenni a Polgármesteri Hivatal érdekükben?

– Tudtommal egyikük sem ismeri a roma nyelvet, népszámláláskor pedig nem vallották magukat cigányoknak, hanem románoknak. Három csoport létezik. A Garcsiniak (a legnagyobb csoport), a Bácsfalusiak, és a Csernátfalusiak, akik élesen elhatárolják magukat a másik két csoporttól. Egyesek a Roma Párt vezetőjének, mások a Bulibasának a hívei. Hivatalunk sokat segít rajtuk, felparcelláztunk bizonyos területeket, amelyeket alacsony áron felajánlottunk nekik, de visszautasították, féltek a vízgyűjtőhöz közeli gát mellé telepedni. Minden téren próbálunk segíteni nekik, sajnos az erre a célra kapott összegek nagyon kicsik. A kihallgatásokat a polgármester már nem itt a hivatalban tartja, hanem kimegy Garcsinba, s ott hallgatja meg a panaszokat.

- A többségnek nincs állandó munkahelye. Ősszel a gazdák napszámba veszik fel őket terményeket begyűjteni, egyéb munkákat végezni. Néhányan erdei gyümölcsöket, gombát szednek, Brassóban eladják; vannak olyanok is, akik a kukákban guberálnak, mások pedig lopnak.

Dicu Maria jogtanácsos elmondta, hogy a Polgármesteri Hivatal nem rendelkezik megbízható adatokkal létszámukat illetően. "A házszámok ismeretében következtetünk létszámukra, de egy 'házban' tíz-húsz személy is lakhat. Úgy véljük Garcsinban körülbelül 500-600 személy él. Vadházasságban élnek, nincsenek születési bizonyítványaik, személyazonossági irataik. Folyton jönnek-mennek, költöznek..."

- Ilyen körülmények közt hogyan sikerül behajtani az adókat?

- Sikerül, hiszen mikor megkapják a gyerekpénzeket, a különböző szociális segélyeket, akkor levonjuk belőle a mi részünket. A gyerekpénzek kiutalásáért sokan eljöttek személyazonossági papírokat kérni.

- Az előző polgármester, Vasile Laţa, Szecseleváros fura ura, aki egyenlően szerette a nemzeti kisebbségeket, előhozakodott egy olyan ötlettel, hogy az illegálisan épített házakat mind lebontatja...

- Egyszer tényleg kijelentett ilyesmit, s valóban ez lenne a törvényes. Sajnos, ezt képtelenség lenne kivitelezni, mégis emberek, még akkor is, ha ilyen szerencsétlenek.

A beszélgetést követően megkértük az alpolgármestert, kísérjen ki Garcsinba. Szívesen vállalkozott rá, ezúttal is köszönjük neki. Garcsin Szecseleváros-széli negyed, külön falucskának is beillik. Az út mentén, Garcsin irányába kóboros szekerek, meztelen gyerekek, rokolyás cigányasszonyok, kalapos férfiak vonulnak, az utolsó buszmegállótól gyalog. Pár méterrel a hátunk mögött hatalmas, színes transzparens, Laţa polgármester nagy érdemét hirdeti: "Június 6-tól Szecsele municípium!"

Garcsinba az ötvenes évek táján kezdtek betelepedni a cigányok. Négyfalu szélén fából, bádogból, rongyból, sárból kulipintyókat építettek maguknak. Évről évre sokasodtak. A Megyei Statisztikai Hivatal adatai nem tükrözik a valóságot, ezek szerint 1977-ben 14, 1992-ben 266 roma volt egész Szecselében. Tény, hogy nem mindenki vallja magát cigánynak. "Szegény emberek vagyunk, még a roma nyelvet sem tudjuk" - állítják, de azért az udvarokról, a kulipintyókból világosan kihallatszik a jellegzetes nyelv. Az első családi házban, amelynél épp megállunk, tízen laknak leírhatatlan nyomorban, senki sem dolgozik. A házat lefényképezem, de egy sovány cigányasszony kiáltozni kezd, hogy őt ne filmezze senki, filmeztek itt eleget, de nem lett jobb világ. A nagy kiabálásra többen is körénk gyűlnek. Egyesek fenyegetőznek, hogy összetörik a polgármesteri hivatal autóját, mások kevés fát kérnek az alpolgármestertől, hogy megerősítsék a düledező kerítést. Panaszkodnak, s lassan barátságosabbak lesznek. Mondják, hogy az eddigi polgármester milyen aranyember volt, teherautónyi ételt hozott nekik minden héten, fát hozatott az erdőről, sokat segített rajtuk. Az új polgármester nem ígért semmit. Nem szeretik. Pedig mind egy szálig rá szavaztak - állítják, bár a leadott szavazatok száma jócskán mást tükröz.

- Jöjjön, fényképezze le a legszegényebb cigányházat - mondja egy tagabaszakadt, markos fiatalember, s már megy is előre. Elindulunk az utcán, és meséli, hogy itt mindenki szegény, de akikhez visz, azok a legszegényebbek. "Beteg a vénasszony, az öreg nemrég halt meg, s hat purdé maradt utánuk." A ház nejlonzacskóval tömött ablakkeretekkel, töredezett deszkákkal toldozva-foldozva, megrokkanva tárul elénk a kerítéslécek közül. A következő fénykép egy udvaron készül, egy olyan ház látszik rajta, amelyben húszan laknak. Tizenkétgyerekes család. "Csak az alokációból (gyerekpótlékból) élünk, sehol nem vesznek fel a patronok (tulajdonosok), mert cigányok vagyunk. Pedig nem is vagyunk azok. Joj, Devla! Megöl ez a demokrácia!" - mondja egy fiatal lány, ölében egy sírdogáló csecsemővel.

"Én Marin Preda vagyok! - mutatkozik be egy simlisapkás, vékonydongájú polgár. Jöjjön, nezze meg a mi házunkat is". Megyünk a kanyargós utcákon, közben megkér, ha lehet, szerezzek egy kis pénzt valahonnan, esetleg a polgármester úrtól. Valami segélyt. "Tudom, hogy egyszerre nem lehet mindenkinek, de valahogy úgy intézze, kerüljek a lista élére." Hat gyerek vár a ház előtt. Az egyik seprűt fog, az udvart akarja megsepreni látván, nem egyedül jön az apja. Itt is készül pár fénykép. Mikor távozunk, szól Marin: "Aztán meg ne feledkezzen rólam. Ha segít nekünk, mi is segítünk!"

Többnyire egyetlen személyazonossági igazolvány van egy családban, így gyakran megesik, hogy fél utcányi gyereket ugyanúgy hívnak. Ma már nem divat híres színészek, zenészek nevére keresztelni a gyerekeket. Így ritkábbak az Arnoldok, Elviszek, Bubik, Zserik, illetve Szúelenek, Nikiták, esetleg Madonnák. Ma már divatosabb pártokba szerveződni, politizálni, hatalomra kerülni. Úgy tűnik, a létszám már megvan, csak az akarat hiányzik!

Tóásó Áron Zoltán - Romániai Magyar Szó, 2000. augusztus 15