Zajzoni Rab Istvánnak, a hányatott
életű erdélyi csángó
költőnek, csak 30 évre terjedt
rövid életéből nagyon
kevés levele maradt. Maga rövid élete
is küzdelem és szegénység
volt s igaz költészete ezért
visszhangozza sokszor keserű életpanaszait.
Három kötet verse ma már csak
szűk körben ismeretes s csupán
hű csángó szülőföldje
ismeri és becsüli eléggé
ezt a jobb sorsra érdemes, melegszívű,
hányatott fiát.
Midőn Zajzoni Rab István befejezte
fiatal életét, Erdélyi János,
a kiváló esztéta is foglalkozott
a költészetével s életrajzi
adatokért a költő szülőföldje
vezető embereihez fordult, hogy megérthesse
Zajzoni költészete gyakori, szinte
viharzó nyugtalanságát és
itt-ott mélységét. Két
helyről is kapott adatokat. Egy tömör,
rövid életrajzot Pap György,
a zajzoni ágostai evangélikus lelkész
s egy hosszabbat Borcsa Mihály bácsfalusi
evangélikus pap küldött számára.
Ezek felhasználásával aztán
Erdélyi 1867-ben egy szép tárcatanulmányt
írt a korán elhalt ifjú költőről.
A két beküldött életrajzzal
az Erdélyi Irodalmi Szemlében nemsokára
Erdélyi János fia áldoz a
költő emlékének. Most
ezekhez Mikó Imre gróf levelezéséből
a költő két ismeretlen levelével
járulhatunk.
Ismeretes, de nem fölösleges elmondani,
hogy Zajzoni Rab István falusi földműves
szülőktől, a Brassó melletti
Zajzonban, 1832. február 8-án született.
Ott kezdte, Brassóban a szász ev.
főgimnáziumban folytatta tanulását
s innen került föl 1834-ben Pestre teológusnak,
majd Reviczkynek, a keleti nyelvek tanárának,
jóakaró támogatójának
halála után, 1835 nyarán
Bécsbe ment, hol sokat nélkülözve
végre a belügyminisztériumban
kapott napidíjasi foglalkozást.
Itt élt aztán 1859 végéig,
de közbe ellátogatott Magyarországra
is, s 1857 nyarán Szegeden hétfalusi
csángó szekeresekkel találkozva
küldött haza Borcsa Mihálynak
levelet.
Ekkor már 1856 óta folytak Mikó
Imre gróf és magyar társai
kezdeményezésére a küzdelmek
és áldozatok azért, hogy
a magyarság múltja emlékeit
összegyűjtse, s a tudományosságot
a maga nyelvén mivelve, le ne maradjon
a művelődés nagy világversenyében.
Az abszolútirányú osztrák
kormány nyomban az 1848–49-i magyar
küzdelmek leverése után egy
rendelettel eltiltott Erdélyben minden
külön nemzeti szervezkedést,
s ezen az alapon négy évig hátráltatta
a célul kitűzött magyar erdélyi
múzeum megalapítását
is. Az alapítók azonban gyakorlati
nézőpontokat tartva szem előtt,
a nyomorék alapszabályokat is elfogadták
munkaalapul, s a Múzeum Egyesületet
1859. novemberében magyar művelődési
tényezőnek alkották meg. Az
elvesztett olasz háború, s az azzal
járó bel- és külpolitikai
viszonyok aztán meggyengítették
az abszolút kormányzást,
s 1861-ben a románok is nemzeti alapon
szervezték meg művelődésük
szolgálatára az Astrát.
Az Erdélyi Múzeum gyűjteményeinél
tervezett állásokra már a
közgyűlés előtt jóval
megindultak a puhatolózások és
kísérletek. Elég ha megemlítjük,
hogy Szathmári P. Károly, a román
fejedelmek hírneves festője is az
Erdélyi Múzeum igazgatója
szeretett volna lenni. Mikót sokan keresték
fel ajánlásokkal vagy ajánlkozókkal,
de ő mindenkor a választó közgyűlést
jelölte meg jogosultnak a szervezendő
állások betöltésére.
Ilyen ügyben fordult hozzá Zajzoni
Rab István is. A költő leveléből
úgy látszik, hogy Mikó Imre
grófnál, ennek sógornője
br. Radák Istvánné, gr. Rhédey
Klára emelhetett szót a költő
mellett, s ő optimizmusában már
egy neki kiszemelt állásról
álmodozott. Pedig Mikó, mint senki
más, úgy kétségtelenül
Zajzoni Rab István érdekében
sem tett kötelező ígéretet,
s a könyvtárőri állásnál
már a levélírás idején
Szabó Károlyra, a későbbi
nagy nevű bibliográfusra számítottak.
A költőnek legfennebb szerényebb
alkalmazásra lehetett volna kilátása,
de a novemberi alakuló közgyűlésen
- nem tudjuk miért - ez is elmaradt.
Íme a két levél:
Bécs, augusztus 15-kén 1859.
Főméltóságos
Gróf úr!
Nagy örömmel vevén azon hírt,
mely szerint Főméltóságod
báró Radákné őnagysága
közbenjárása folytán
részemre is kegyeskedett az Erdélyi
Múzeumnál egy helyet kiszemelni,
amiért forró hálát
mondván, arra vagyok bátor Főméltóságodat
figyelmeztetni, hogy az én alkalmazásom
leghelyesebb leend az intézet könyvtári
osztályánál, minekutána
itt Bécsben négy évig működtem
mint könyvtári hivatalnok a belügyminisztériumban.
Összes költeményeim kiadása
végett Bécsben leszek szeptember
1-jéig, mely idő alatt igen óhajtanám,
ha Főméltóságod engem
valaki által a dolog állásáról
körülményesen tudosítani
méltoztatna. Lakásom: Alsergrund,
Rochgasse Nr. 62. 1-ter Stock 5-te Thür.
A legmélyebb tisztelettel vagyok Főméltóságod
alázatos szolgája:
Zajzoni sk.
Nagyvárad, október 4-én,
1859.
Főméltóságos
Gróf úr!
Főméltóságod becses
sorait múlt hó elején kaptam
Bécsben.Köszönöm a nyujtott
igéretet és szerencsémnek
tartom a figyelmet, mely engem további
érdemek szerzésére ösztönöz.
Feszülten várom a november 23-án
tartandó naggyűlés határozatát,
mely egyúttal határozat lesz saját
jövőm fölött. Ha
alkalmazást nyerek, boldognak érzendem
magam, mert teljes meggyőződésem
az, hogy Kolozsvárt komoly, határozott
irányú irodalmi kör fog keletkezni,
mely a nemzeti szellemet új, üdvösebb
sphérákba emeli, mely a pajtáskodó
Pest igazságos ellenőre és
idővel a magyar irodalom fórum supremuma
leend.
Ha alkalmazást nem nyerek, akkor egy
végnélküli út vár
reám, mely kelet felé vezet, s
melynek a vándor életét
tán hasztalan, de okvetlen áldozatul
adja.
Főméltóságod legalázatosabb
szolgája
Zajzoni.
Közép utca 26-ik
szám.
Ekkor, 1859-ben a költő Kőrösi
Csoma Sándor példájára
már keleti útitervekkel foglalkozott,
s erre céloz Mikóhoz írott
második levele is. Azon év őszén
még otthon járt szülőföldjén,
hol akkor két szerényebb állás
is lett volna számára, de még
nem tudott megállapodni. Visszatért
Pestre, belékerült az akkor újra
forradalmi szellemű ifjúsági
élet sodrába. 1860 elején
Táncsics-féle proklamációk
terjesztése vádjával elfogták,
s a félévi börtön teljesen
tönkretette a nélkülözésektől
amúgy is gyenge szervezetét. Börtöndalai
Hattyúdalkötetté lettek. Másfél
évig húzta még az életet,
s 1862. május 15-én Brassóban
halt meg.
Mikóhoz írott levelei
egy jobb jövőre csillanó remény
emlékei. A másodikban azonban ott
van már a való sejtése is.
A leveleket Mikó Imre gróf levéltárával
az Erdélyi Múzeum-Egyesület
levéltára őrzi.
Kelemen Lajos: Újság,
1926. április 5.
Közli: Győrfi Dénes - Szabadsag,
2001. majus 14. |