Egy csángó költő két ismeretlen levele
 

Zajzoni Rab Istvánnak, a hányatott életű erdélyi csángó költőnek, csak 30 évre terjedt rövid életéből nagyon kevés levele maradt. Maga rövid élete is küzdelem és szegénység volt s igaz költészete ezért visszhangozza sokszor keserű életpanaszait. Három kötet verse ma már csak szűk körben ismeretes s csupán hű csángó szülőföldje ismeri és becsüli eléggé ezt a jobb sorsra érdemes, melegszívű, hányatott fiát. 

Midőn Zajzoni Rab István befejezte fiatal életét, Erdélyi János, a kiváló esztéta is foglalkozott a költészetével s életrajzi adatokért a költő szülőföldje vezető embereihez fordult, hogy megérthesse Zajzoni költészete gyakori, szinte viharzó nyugtalanságát és itt-ott mélységét. Két helyről is kapott adatokat. Egy tömör, rövid életrajzot Pap György, a zajzoni ágostai evangélikus lelkész s egy hosszabbat Borcsa Mihály bácsfalusi evangélikus pap küldött számára. Ezek felhasználásával aztán Erdélyi 1867-ben egy szép tárcatanulmányt írt a korán elhalt ifjú költőről. 

A két beküldött életrajzzal az Erdélyi Irodalmi Szemlében nemsokára Erdélyi János fia áldoz a költő emlékének. Most ezekhez Mikó Imre gróf levelezéséből a költő két ismeretlen levelével járulhatunk. 

Ismeretes, de nem fölösleges elmondani, hogy Zajzoni Rab István falusi földműves szülőktől, a Brassó melletti Zajzonban, 1832. február 8-án született. Ott kezdte, Brassóban a szász ev. főgimnáziumban folytatta tanulását s innen került föl 1834-ben Pestre teológusnak, majd Reviczkynek, a keleti nyelvek tanárának, jóakaró támogatójának halála után, 1835 nyarán Bécsbe ment, hol sokat nélkülözve végre a belügyminisztériumban kapott napidíjasi foglalkozást. Itt élt aztán 1859 végéig, de közbe ellátogatott Magyarországra is, s 1857 nyarán Szegeden hétfalusi csángó szekeresekkel találkozva küldött haza Borcsa Mihálynak levelet. 

Ekkor már 1856 óta folytak Mikó Imre gróf és magyar társai kezdeményezésére a küzdelmek és áldozatok azért, hogy a magyarság múltja emlékeit összegyűjtse, s a tudományosságot a maga nyelvén mivelve, le ne maradjon a művelődés nagy világversenyében. 

Az abszolútirányú osztrák kormány nyomban az 1848–49-i magyar küzdelmek leverése után egy rendelettel eltiltott Erdélyben minden külön nemzeti szervezkedést, s ezen az alapon négy évig hátráltatta a célul kitűzött magyar erdélyi múzeum megalapítását is. Az alapítók azonban gyakorlati nézőpontokat tartva szem előtt, a nyomorék alapszabályokat is elfogadták munkaalapul, s a Múzeum Egyesületet 1859. novemberében magyar művelődési tényezőnek alkották meg. Az elvesztett olasz háború, s az azzal járó bel- és külpolitikai viszonyok aztán meggyengítették az abszolút kormányzást, s 1861-ben a románok is nemzeti alapon szervezték meg művelődésük szolgálatára az Astrát. 

Az Erdélyi Múzeum gyűjteményeinél tervezett állásokra már a közgyűlés előtt jóval megindultak a puhatolózások és kísérletek. Elég ha megemlítjük, hogy Szathmári P. Károly, a román fejedelmek hírneves festője is az Erdélyi Múzeum igazgatója szeretett volna lenni. Mikót sokan keresték fel ajánlásokkal vagy ajánlkozókkal, de ő mindenkor a választó közgyűlést jelölte meg jogosultnak a szervezendő állások betöltésére. 

Ilyen ügyben fordult hozzá Zajzoni Rab István is. A költő leveléből úgy látszik, hogy Mikó Imre grófnál, ennek sógornője br. Radák Istvánné, gr. Rhédey Klára emelhetett szót a költő mellett, s ő optimizmusában már egy neki kiszemelt állásról álmodozott. Pedig Mikó, mint senki más, úgy kétségtelenül Zajzoni Rab István érdekében sem tett kötelező ígéretet, s a könyvtárőri állásnál már a levélírás idején Szabó Károlyra, a későbbi nagy nevű bibliográfusra számítottak. A költőnek legfennebb szerényebb alkalmazásra lehetett volna kilátása, de a novemberi alakuló közgyűlésen - nem tudjuk miért - ez is elmaradt. 

Íme a két levél:

Bécs, augusztus 15-kén 1859. 

Főméltóságos Gróf úr! 

Nagy örömmel vevén azon hírt, mely szerint Főméltóságod báró Radákné őnagysága közbenjárása folytán részemre is kegyeskedett az Erdélyi
Múzeumnál egy helyet kiszemelni, amiért forró hálát mondván, arra vagyok bátor Főméltóságodat figyelmeztetni, hogy az én alkalmazásom leghelyesebb leend az intézet könyvtári osztályánál, minekutána itt Bécsben négy évig működtem mint könyvtári hivatalnok a belügyminisztériumban. Összes költeményeim kiadása végett Bécsben leszek szeptember 1-jéig, mely idő alatt igen óhajtanám, ha Főméltóságod engem valaki által a dolog állásáról körülményesen tudosítani méltoztatna. Lakásom: Alsergrund, Rochgasse Nr. 62. 1-ter Stock 5-te Thür

A legmélyebb tisztelettel vagyok Főméltóságod alázatos szolgája:

Zajzoni sk. 


Nagyvárad, október 4-én, 1859. 

Főméltóságos Gróf úr! 

Főméltóságod becses sorait múlt hó elején kaptam Bécsben.Köszönöm a nyujtott igéretet és szerencsémnek tartom a figyelmet, mely engem további
érdemek szerzésére ösztönöz. Feszülten várom a november 23-án tartandó naggyűlés határozatát, mely egyúttal határozat lesz saját jövőm fölött. Ha
alkalmazást nyerek, boldognak érzendem magam, mert teljes meggyőződésem az, hogy Kolozsvárt komoly, határozott irányú irodalmi kör fog keletkezni, mely a nemzeti szellemet új, üdvösebb sphérákba emeli, mely a pajtáskodó Pest igazságos ellenőre és idővel a magyar irodalom fórum supremuma leend. 

Ha alkalmazást nem nyerek, akkor egy végnélküli út vár reám, mely kelet felé vezet, s melynek a vándor életét tán hasztalan, de okvetlen áldozatul adja. 

Főméltóságod legalázatosabb szolgája 

Zajzoni.

Közép utca 26-ik szám. 


Ekkor, 1859-ben a költő Kőrösi Csoma Sándor példájára már keleti útitervekkel foglalkozott, s erre céloz Mikóhoz írott második levele is. Azon év őszén még otthon járt szülőföldjén, hol akkor két szerényebb állás is lett volna számára, de még nem tudott megállapodni. Visszatért Pestre, belékerült az akkor újra forradalmi szellemű ifjúsági élet sodrába. 1860 elején Táncsics-féle proklamációk terjesztése vádjával elfogták, s a félévi börtön teljesen tönkretette a nélkülözésektől amúgy is gyenge szervezetét. Börtöndalai Hattyúdalkötetté lettek. Másfél évig húzta még az életet, s 1862. május 15-én Brassóban halt meg. 

Mikóhoz írott levelei egy jobb jövőre csillanó remény emlékei. A másodikban azonban ott van már a való sejtése is. A leveleket Mikó Imre gróf levéltárával az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltára őrzi.

Kelemen Lajos: Újság, 1926. április 5.
Közli: Győrfi Dénes - Szabadsag, 2001. majus 14.

 
©2006 copyright hetfalu.ro | powered by Mediaexpert®