A már hunyorgó szürkületben,
Szememre húzott kalap alól
Nézek körül a Barcaságon,
Hol a nap már a Cenkre hajol…
Áttekintem a kékre mosott
Aljú, hegyszegett láthatárat,
Melyre úgy van rárajzolódva
Hétfalu, mint egy színes vázlat:
Hosszan nézem el, elmerengve,
Hogy a kémények mint pipáznak
S napsugár végsőt mint lobban
Ablakán a sok békés háznak;
S a felhőket, mik az égboltot
Függönyzik be, mint égi kezek,
Míg ott borong árnyuk a faluk
Felett, miként az emlékezet.
Elnézem a sok bádogtornyot,
Mikből, est lévén, az lázat
Hófehér, riadt szívverésű
Harangszó-galambjai szállnak;
S a porfelhőt faluk szélén,
Melyben haza a fáink lombja
Alatt a csorda lohol, sok-száz
Kolompja mélán csengve-bongva…
Fejem felett meg sziluettjét
Látva szállni egy kis madárnak,
Szinte érzem: szívemből is
A vágymadarak el mint szállnak
És hogy a táj harmóniája
Jövendőm minden gondját, tervét
Hogy issza fel, a lelkemről meg
A csend múltamat leemelné
S hogy a sok békült színből, fényből
Belém a nyugalom mint árad,
Melynek békéje úgy önt szíven,
Mint az estfény a szelíd tájat…
A mér hunyorgó szürkületben,
Szememre húzott kalap alól
Nézek körül Barcaságon,
Melynek békéje bennem dalol.
Az
eljövendő Erdély
Egyszer volt. - S tán álom, dajkák csúf meséje
Ama népek harca. S vége, fuss el véle!
- Nem zokogott sirám, völgyön-réten sóhaj,
Véráztatott szívben sóvárjajos óhaj
Ködhegyen sem nyögtek lidérc, halott árnyak…
Csak ez igaz: zengnek vigaszdalos szárnyak.
Nem állott ott falu, ahol most csak álom.
Szenes hullaváros sem volt e kőhalom
S háromnyelvű népség - tegnap egymást
értő, -
Nem ellen ma hitben s egymás nyelvét sértő…
Csak ez igaz: tél van, zajolva zeng a hó,
De tavaszdalokkal közelg a légió.
Mezőn, faekével nem bánatos székely
Szánt-vet sírva, tudván szívben, földben,
métely
És nem reményt temet ezer magyar diák,
Nem jövő-sírt ásnak, kacag a sok svihák.
Éjbe rémes álom! 'Szmind nem igaz semmi…
Csak a jövő Erdély készül hitet tenni.
Ünnep lesz. Fűzbárkás, virágos vasárnap.
Hangja lesz a légnek, zöldje a határnak
S Erdély három népe három ifjúsága,
- Ajkán dal, kezében május mirtuszága,
Szívében Szeretet, Feledés, Béke
Míg szeméből pereg nemes szíve éke, -
Meghajtja zászlóit egymás sora előtt…
A felkelő holdarc szent unióra jött!
Háromszoros "Üdvözlégy", "Bun venit", "Gottsei",
Szív a szívbe áldott megbocsátást morzsál,
Virágdíszt ölt ugar, nádbuzgányos berek,
Rengeteg lombja bókolva megremeg
S gyűlöltségszőtt Múltunk, siralmatos
Jelen
Ködbevesznek árnyként…szent Jövőnk megjelen.
Békehimnuszt zeng-zúg Erdély bérces tája
S mindnyájunké lészen végre…valahára.
Atyám! Életbérnek csak egy kegyed kéne:
Hogy ott legyek én is…sírva súgjam: "Béke!"
Bukarest,
1930. december 10.
Körülöttem zúg az élő Babylon,
a főváros... hol a kölni-szagú gond
sétál karöltve a búval s börrentő
gépkocsik közt csillog az aszfalt-fertő...
- S egy sarkon egyszerre a múltam árnya
fáj belém... úgy rémlik: anyám lóbálja
keszkenőjét felém és nagy-nagy szomorún,
nyújtózkodva int kis, földszagú falum.
