Kovácsmesterség
Hétfaluban
A kovácsmesterség Hétfaluban a 19. század elején
virágzó mesterség volt. A földművelés, az
állattenyésztés megkövetelte e mesterség széleskörű
elterjedését. A társas gazdaságok megszűnése
után a mezőgazdasági termelőszövetkezetek
létrehozásával és az ipar fejlődésével párhuzamosan
a kovácsmesterség fontossága egyre kisebb lett.
A kovácsmesterség a magán és társas-gazdálkodás
idejében is virágzó mesterség volt.
A rohamos iparosítás háttérbe szorította ezt
az ősi mesterséget, a ma élő kovácsok
átlagéletkora 65 év. Hétfaluban élő hat kovács
közül négy nyugdíjas, kettő ipari dolgozó,
műhelyeikben csak alkalmi munkákat vállalnak.
A nyugdíjasok közül ketten (70és 65 éves) a mezőgazdasági
termelő szövetkezetek műhelyeiben mesterek.
Az ifjú nemzedék soraiban nincsenek kovácsok.
Nagyapáik mesterségét egy unoka sem folytatja.
Tomos Tünde: A kovács
A meglévő műhelyekben a régi munkaerő
dolgozott, utánpótlás a mai napig sem történt.
A kovácsműhelyek száma 1961-től csak
kettővel növekedett, a szecselevárosi és
a tatrangi mezőgazdasági egységekben, amelyekben
nyugdíjas kovácsok dolgoznak.
A műhelyek berendezése, nagysága egységes.
Alapterületük átlagban 5 m a 8,60 méterrel. A
bejáratot egy nagy ajtó alkotja, amely 2-2,50
m széles, a szekér télen be kell hogy férjen a
két első vagy két hátulsó kerekeivel.
A bejárattal szemben és az oldalfalakon tágas
ablakok vannak (1,40 / 1,20m), ezek biztosítják
a fény behatolását a műhelybe, és a szellőztetést
is egyben. A padló mindenütt földes vagy agyagos,
mert nem gyúlékony és tompítja a zajt. Ha fából
lenne, akkor minggyá tűzbe kerülne ha
leesik egy darab izzó vas. Betonból is ki
lehet önteni a műhely alját, az aszfalt nem
vált be olvadékonysága miatt. A bejárattól balra
a sokfiókos satupad helyezkedik el közvetlenül
a fal mellett, rá négy satu van felszerelve. A
padon fontossági sorrendben helyezkednek el a
szükséges szerszámok. A pad fölött a falon kulcsráma,
rajta a különböző méretű kulcsok.
A kulcsráma mellett a falon függ egy másik ráma,
melyen nagyság szerint csavarmetszők vannak.
A sarokban a földön a nyeles szerszámok tartója
áll. ez közel kell hogy legyen a tűzhelyhez.
A bejárattal szemben a jobb sarokban van a tűzhely.
Itt két kovács dolgozhat. A tűzhely fölött
a kémény, a füstfogó vagy kohó.
Szerepe az, hogy a füstöt és szikrát kivezesse
a kéményen keresztül a szabadba.
A tűz élesztésére a tűzhely mellett
áll felszerelve a bőrfúvó. Régen kézzel
vagy lábbal hajtották, ma már villanyáram működteti.
Legtöbb kovácsműhelyben a fúvót a tűzhelytől
egy téglafal választja el, egyes esetekben a padlásra
szerelték fel és egy csövön keresztül jutott el
a levegő a tűzhelyig. Ezek az eljárások
a gyúlásveszély elkerülésére voltak szükségesek.
A bőrfúvó értékes anyag volt, ritkán és nehezen
lehetett hozzájutni, ezért féltették annyira a
kovácsok.
A tűzhelytől jobbra, a fal mellett
van a villanyárammal hajtott kétköves köszörű.
Mellette egy lyukfúró gép és egy hegesztő
készülék áll. a tűzhely előtt két üllő
van facsutakra szerelve.
A kovács a munkahelyének és mesterségének megfelelően
öltözködött. Nyáron dokk anyagból készlt ruhában,
télen háziszőttes gyapjúruhában dolgozott
a hideg miatt. A fején mindig sapka volt, mely
védte a szikrák ellen. A lábán csizmát vagy bakancsot
viselt és mindig vigyázott arra, hogy túl vastagon
ne legyen felöltözve, csak télen kint. Az évszaktól
függetlenül, munka közben állandóan bőrkötényt
viselt.
A kovácsmesterség alapanyaga a vas. A kovács
a vassal, szénnel és tűzzel dolgozik. A kovácsvasat
az üzletből vásárolták, sok gazdánál a hulladék
vasat használták fel. A vas rendeltetésének megfelelően
különböző lehet: Spáringvas. Ebből
készítik a lópatkót. Ez 22 mm széles és 14 mm
vastag. Másféle vas szükséges a szekérvasaláshoz,
egyéb munkákhoz, gömbölyűbb, vastagabb, laposabb,
vékonyabb vasak. A ráfhúzásnál 50 mm széles és
14 mm vastagságú vasat használnak.
A kovács semmit sem tud csinálni, ha nem üti
a vasat. Mindent kovácsolnia kell. Egy darab vasat
addig formál, ameddig megkapja a kívánt munkadarabot.
A kovács mindig megrendelésre dolgozik, arra nincs
idő, hogy eladásra is kovácsoljon.
A kovácsmunka többféle munkafolyamatból áll.
Vannak nehezebb munkák, mint a tengelystáfolás,
a lőcsvasalás, a ráfhúzás, a lópatkolás stb.
A könnyebbek közé tartoztak a javítási munkák:
kapáló-, eke-, villa-és boronajavítás, fejsze-,
csákány-, kapa-, kaszaélezés, megkészítés stb.
leggyakoribb munka a patkolás és a javítás volt,
ritkábban a tengelystáfolás, szekérvasalás stb.
fordult elő.
Minden kovácsmesternek inasa volt. Ők maguk
is inasként ismerkedtek volt meg a munkával, később
segédek, majd önálló kovácsmesterek lettek. Az
inas nélkülözhetetlen volt. Egy nagyobb műhelyben
két inas és egy segéd dolgozott. Az inasra különböző
munkákat bíztak kiseperte a műhelyt, vizet
hordott, szenet tört, ezt meg kellett hogy vizítse,
sározza, hogy jobban melegítse a vasat.
A nagyobb inasnak többet kellett tudnia. Kellett
hogy forgolódjon a mester körül, mindent meg kellett
hogy lásson, mert a kovácsok nem beszélnek, csak
a kalapács beszél. Mikor a mester azt akarja mondani,
hogy álljon meg, az üllőre üt. Mikor hívja
az inast , akkor is. Az inas melegítette a vasat,
hajtotta a fújtatót, rávarrt a vasra.
A kovácsmunkát kézi szerszámokkal végezték, a
gépi szerszámok csak az utóbbi években könnyítettek
a kovács nagy fizikai erőt igénylő munkáján.
A legfontosabb kovácsszerszámok: tűzifogó
(laposszájú, gömbölyűszájú, félgömbölyűszájú),
patkófogó, pansfogó, láncszemfogó, nagyfogó, harapófogó
(körömcsipő-, szergcsipő-, pászító cirkli),
franciakulcs, kulcs, satu, csavarfejező (noglájdni),
csavarmetsző, fúró, furdancs, fúrógép, hegesztő
felszerelés, lyukasztó (patkólyukasztó, pájszer,
spiclyukasztó, dorni, patkófalc), kalapács (nagy-,
ráverő-, gömbölyítő, Ludhamer-, lyukasztó-,
simító-, Zetzhamer-, patkoló-, zeccolókalapács),
kézvonó, körömpucoló kés (rájszer), köszörű,
menetvágó (vitformenetvágó), patkóstekli, reszelő
(lapos reszelő - furfájer, simafogú - slittfájer,
burvafogú - stolzfájer, körömreszelő ráspoly,
félgömbölyű reszelő, vasfűrész
(bomfájer), derékszögmérő (vinkli), körző
(gömbölyű, egyenes), rugóacél, tilner.
A szerszámokat a fúrókon, a menetvágókon és a
reszelőkön kívül maga a kovács készítette.
A leggyakrabban előforduló kovácsmunka a
lópatkolás vagy lóvasalás.
Teherhúzásra, igásállatként Hétfaluban leginkább
a lovat használják. A lónak a lába, ha nincs megpatkolva,
akkor nem tud feszíteni, csúszik a kövön. Ha a
patkó leesik és nem tesznek másikat helyébe, elvásik
a patája és megsántul. Egy lópatkolás két órát
tart és jó a gazda 4-5 hetenként cserélteti a
patkót, mind a négyet. A fájós lábú lovaknál 2-3
hetenként kellett kicserélni. Minden kovács ismeri
a pata felépítését. A lókörömbe a patkót nem lehetett
akárhová felszegelni, van egy fehér dunga
(csík) a körmön körbe, csak addig lehetett érinteni
a körmöt. Ha bennebb üti a szeget, akkor a ló
megsántul. Minden kovács tudja hogy kell felpászítani
a patkót, azt felszegelni, hogy ne nyomja meg
a ló lábát.
A patkolás az udvarban vagy a színben történik.
Ide kötik meg a lovat. Télen a nagy hidegekben
beviszik a műhelybe. A patkót spáringvasból
állítják elő. Méteres segítségével lemérik
a pata átmérőjét. Kiszámítják, milyen hosszúságú
vasra van szükség, hogy egyszerre 5-10 lópatkót
kovácsoljanak. A spáringavason megjegyzik a hosszúságot
és hidegen egy nyeles vágóval feldarabolják. A
vasdarabokat fehérmelegre kell felhevíteni, a
pirosmeleg vas még igen erős, nem hajlítható.
A tüzes vasat tűzifogó segítségével kiemelik
a tűzből és a ráverő kalapáccsal
addig verik az üllőn, addig hajlítják, amíg
megkapják a kellő formát.
Mielőtt rápászítanánk a ló patájára, azt
előbb megtisztítják. A régi patkót lehúzzák
a patkólevevő vágóval (hofling), a
körömcsípő fogóval kikerekítik a patát úgy,
hogy a széle maradjon kb. 8-10 mm vastag. A körömpucoló
késsel megegyenlítik és a körömráspollyal lereszelik.
E műveletek elvégzése alatt a ló első
lábait az ún. bakra, háromlábú kis székre
teszik, a hátulsókat felemelik.
A megtisztított körömre felsütik a patkót úgy,
hogy alatta ne legyen hézag, pászoljon jól az
a patkó, ha nincs jól rásütve, akkor kotyogni
fog., mert nem érinti egyenletes módon a patát.
Azután a patkót lehűtik, hideg vízbe teszik
és hidegen nyeles lyukasztóval (pájszer)
kilyukasztják. A patkóvasra a jegyeket a tilner
segítségével teszik fel és e jegyek helyére kerülnek
a lyukak. Egyes kovácsok a patkóstekli
segítségével jelölik meg a patkószögek helyeit.
6-7 szeggel a patkót rászegelik a patkólókalapáccsal
a ló körmére.
A szeg vége oldalban, a pata oldalán ki kell
hogy jöjjön, azt a szegcsípő fogóval lecsípik.
Ha történetesen a szeg vége nem bújik ki, akkor
kihúzzák a szeget és újra beverik.
Patkolás után, egyes kovácsok a patát bekenik
olajjal.
A patkolás ideje alatt a kovács kezeügyében vannak
a szerszámok elhelyezve használati sorrendben
az ún. banklin vagy patkoló (vasaló) asztalon.
Van egy fiókja, ebben tartják a patkószegeket.
A patkolószerszámok a következők: patkolókalapács,
patkólevevő vágó (hofling), körömcsípő
harapófogó, körömpucoló kés (rájszer),
körömreszelő (ráspoly), pászító cirkli,
nyeles lyukasztó (pájszer).
Télen ún. téli vagy sarkaspatkót, nyáron nyári
patkót tesznek a ló lábára. A téli patkót nehezebb
elkészíteni, abba menetet is kell vágni és a sarkakat
oda beszorítani.
A lovak megállítására különböző módszereket
használnak: pipát tesznek az orrukra. Ha
így sem állnak meg, akkor a hátulsó lábát felkötik
a farkukra, vagy egy szíj segítségével egy karikára
felhúzzák a lábát, hogy ne tudjon rúgni. Egyes
esetekben lekötik a fejét egy oszlophoz, hogy
ne tudjon mozogni.
A járomba fogott tehenet és ökröt is patkolják.
Ez a patkó vékonyabb és laposabb mint a lópatkó.
Nem sütik, hanem hidegen teszik fel. Az ökör vagy
tehén mellett van egy kicsi üllő és rajta
a pata alakja után hajlítják, görbítik a patkót.
Az ökörmarha butább mint a ló. Nem áll meg, nehéz
a vasalása. Iskolát kell neki csinálni.
Négy oszlopból áll, felül egy csiga van rászerelve.
Az ökör hasa alatt áttesznek egy széles szíjat,
gurtnit és az állatot felhúzzák, mint héberrel
az autót. Mind a négy lába a levegőben lóg,
így könnyebben lehet vele bánni.
Másik munkafolyamat a ráfhúzás. Száraz
nyáron úgy megszáradtak a kerekek, hogy a ráfok
lehulltak s nagyon sok ráfot kellett húzni.
A keréken 3 méter hosszúságú a ráf. A kereket
ráteszik a vasra, megjegyzik, hogy honnan indítják,
végig gurítják a vason és a mikor elérték a jegyet,
akkor a ráfon újra megjegyzik. A jegynél elvágják
és megkapják a ráfnak szükséges hosszúságot.
Egy klupnival a kerékre felszorítják s
azon meghajlítják a ráfot. Az üllőn összehajtják
szép kerekre és azután beteszik a tűzbe.
Mikor fehérmeleg lesz, akkor leélezik a végeit
vékonyra, összeteszik 2 cm-t egymásra s lyukasztóval
egy kicsit megütik, hogy ne szaladjon széjjel
a két vég e a ráfnak. Akkor hiccet adnak,
hogy szikrákat hányjon a tűzbe.
Miután kiveszik a tűzből, ütni kezdik
az üllőn míg összeforr. Miután megforrott,
megint megmérik, hogy talál-e a kerékre. Ha kisebb,
akkor melegen még megnyújtják. Ha talál, akkor
beteszik a tűzbe, megint felmelegítik. Ráfhúzókampókkal
két ember ráhúzza a kerékre s egy másik üti oldalt
a ráfot a kerékhez. Miután felhúzták, vízbe teszik,
mert így még szorul. A vas hűl és kucorodik
egy centinél többet.
 |
A tengelystáfolás volt a legnehezebb munka.
A szekértengelyt nem a kovács csinálta, ő
csak javította. Az üzletből vásárolták meg.
mivel a vas a vason forgott, a vasperselyek a
tengelyen, hamar elkopott, habár mindig bezsírozták,
hogy könnyebben forogjon. Az elkopott tengelyt
tűzbe tették. Földbe volt helyezve egy nagy
vasútütköző és ezen addig verték az átforrósodott
tengelyt, amíg megrövidült és megvastagodott.
Azután a gömbölyítő kalapács segítségével
meggömbölyítették a tengelyt. Ha lapos maradt,
nagy volt a súrlódása a kerékperselynek a tengelyen.
Minél gömbölyűbb volt a tengely, annál könnyebben
forgott a kerék rajta.
 |
Ekevasakat is éleztek. Betették a tűzbe
az elkopott ekevasat és a kalapács élével (smuljával)
addig verték tüzesen, míg kivékonyodott. Kb. 3-4
melegítéssel készült el egy ekevasnak az élezése.
8-10-szer kellett megélezni egy ekevasat, míg
az teljesen el nem kopott. Az üzletből másikat
vásároltak, ugyanazokat a műveleteket végezték
el rajta, majd rászerelték az ekefejre.
Az acélokat nem volt szabad erősen felmelegíteni,
a színe után lehetett tájékozódni. Az ekevasat,
a fejszét fehérmelegre forrósították fel, így
könnyebben nyúltak. Miután minden műveletet
elvégeztek rajta, megedzették, vízbe tették. Az
acélt sohasem.
Szegkészítéssel ritkán, csak szükség esetén foglalkoztak
a kovácsok. Ilyenkor patkószeget, plattszeget
(cigányszeget) csináltak.
Nem volt kifizetődő munka, sok időt
igényelt, és ezért készen vásárolták meg a szegekkel.
Villákat, kapákat, kaszákat, különböző szerszámokat
javítottak. Kaszát csak javítottak a kovácsok,
nem készítettek. Ha a régi kasza leszakadt a nyakából,
akkor egy régi kaszának levágták a vastagabbik
felét és ránittelték egy pár nittel a régi kasza
legörbített részére.
A megkérdezett, ma élő kovácsok közül egyik
sem kovácsolt a kapukra koppantókat, habár a régi
házak kapuin még ma is láthatók a szép kovácsolt
munkák. Érdekes, hogy Hétfaluban csak szekérkovácsok
éltek, kocsikovács egy sem volt. Kocsit, fiákert
csak Brassóban készítettek egy pár műhelyben.
Ugyanakkor a szép, régi, díszes kovácsolt vaskerítések
sem ismernek a mai kovácsokban a készítőjükre,
egyikük sem foglalkozott dísztárgyak, cirádás
kapuk kovácsolásával. Ezek megléte több, mint
100 évre vezethető vissza.
részlet Bálint Anna szakdolgozatából
|
