Iskoláim
és diákéveim szakaszából
Az elemi iskolába szüleim
Bácsfaluba írattak be 1906-ban.
Itt szülőfalumban öt osztályt
jártam. Közben a bácsfalusi
evangélikus lelkész lehívatta
szüleimet magához, tanácsolva
nekik, hogy taníttassanak tovább,
mert tehetséges gyermek vagyok. Így
írattak be szüleim 1910-ben a brassói
Római Katolikus gimnáziumba. Az
I. világháború folyamán,
1916-ban Románia hadba lépése
után szüleimmel elmenekültünk
Budapestre. Ott fejeztem be a hetedik osztályt,
majd 1917 tavaszán hazatértünk
szülőfalunkba.
1917-ben besoroztak és bevonultam katonának
a brassói 24-es honvédgyalogezredbe.
Keresztváron, majd Kitzbüchelben elvégeztem
a tiszti iskolát. 1917 május havában
kikerültem az olasz harctérzászlósi
frontra. Katonáskodásom alatt 1918
április havában egy hónapi
szabadságot kaptam a gimnázium nyolcadik
osztályának befejezésére
és érettségizésre.
Miután elvégeztem, elnyertem a hadi
érettségi bizonyítványt.
A háború elvesztése után
1918-ban bevonultam a Székely Hadosztályba
kortársaimmal együtt. Miután
a Hadosztály felvett, beiratkoztam a kolozsvári
egyetem orvosi fakultására, 1918
vége felé. A háború
után bekövetkezett változás
Erdély helyzetében, magával
hozta, hogy a tanári kar és a diákság
nagy része Budapestre távozott.
Ott a Szegényház utcai internátus
adott számunkra otthont, és mint
budapesti orvosi fakultás vendégei
kezdhettük meg tanulmányainkat, mindaddig,
amíg Szeged városa meghívta
a volt kolozsvári egyetemet, otthont adott
számára és mint száműzött
kolozsvári egyetem működött.
Ott az első rektorunk Apáthy István
volt, aki háború utáni nehéz
időszakban mint Erdély kormánybiztosa
vállalta a háborúval járó
nehézségek felelőséggel
járó terhét. Tragikusan bekövetkezett
halála mély részvéttel
töltötte el az egyetem ifjúságát
és Szeged város lakosságát.
A hála érzésével
gondolok vissza tanáraimra, anatómiából
Davida János, élettanból
Veres, fizikából Pogány,
kémiából Reinhbend, egészségtanból
Richter, korbonctanból Veszprémi,
belgyógyászatból Jancsó,
belénk nevelték az orvosi elhivatás
nemes öntudatát. 1926. március
26-án avattak fel orvosnak több akkori
kortársammal együtt. Ezt megelőzően,
mint ösztöndíjas, a budapesti
Szent János korház gyakornoka végeztem
el gyakorló évemet.
1929-ben, négy évi kunágotai
orvosi gyakorlat után (betegsegélyző
orvosi minőségben) a honvágytól
gyötörve hazajöttem, vállalva
a sok nehézséggel járó
diploma elismerést. Iaşiba kerültem,
ahol több kortársammal együtt
beiratkoztam az egyetem orvosi fakultására.
Lehallgattam a két utolsó szemesztert
és 1930 őszén, miután
letettem a klinikai tárgyakból a
kötelező vizsgát újból
doktorrá avattak. Ezen idő alatt megismerkedtem
a francia iskola klinikai gyakorlatával
és felfogásával gyarapítva
felkészültségemet az orvosi
gyakorlatom számára.
Meg kell még emlékeznem Kolozsvári
Bálint és Szandtner Pál professzorokról,
akik, mint az apa a gyermekeivel, úgy törődtek
velünk. Anyagi és erkölcsi támogatásukkal,
jó tanácsaikkal vigyáztak
ránk és tették lehetővé
számunkra a fakultás elvégzését,
a bentlakást igazi otthonná varázsolták
számunkra. Mi tulajdonképpen így
voltunk megszokva, hisz amikor eljöttünk
Budapestről Szegedre professzorainkkal együtt,
úgy jöttünk el, mint egy lelki
közösség. Mi diákok legtöbbje
harcteret járt katonák, beszervezve
a Székely Egyetemi Hallgatók Egyesületébe
(SZEHE), már megérkezésünk
után a szegedi pályaudvarról
katonás fegyelmezettséggel vonultunk
be professzoraink élén a zászlókkal
feldíszített városba. Az
egyetem előtt a város vezetősége
fogadott bennünket. A katonásan felvonuló
diáksereget Incze Antal (aki később
sebészeti tanársegéd lett),
Varga Lajos (később belgyógyászati
tanársegéd), Kolozsvári Bálint
joghallgató, mind rangidős tisztek,
s az egyetemi Új Élet újság
szerkesztői vezették végig
az útvonalon a város főteréig.
Nemsokára Szegeden is megalakult a SZEHE
szegedi tagozata és én egész
fiatalon bekapcsolódtam a tagozat életébe
és munkájába.
Dr. Papp Béla
Bukarest
az életemben
Beleszülettem egy korba 1899.
július 15-én, egy olyanba, amelyben
még más volt az életforma,
másarcú a társadalmunk és
másképp éltük, formáltuk
történelmünket. Ebben a korban
gyermekeskedtem, lettem ifjúvá.
Szénacsináláskor születtem
Bácsfaluban. Nagyapámék kint
készítették a szénát
az ósánci és a garcsinvölgyi
kaszálókban. Forró nyári
nap volt. Anyai nagyapám házában
jöttem napvilágra. Mint majdnem minden
csángó ember, az én szüleim
is, akik egyszerű földművesek voltak,
házasságuk után Bukarestbe
mentek, jobb munka és jövedelem lehetőséget
keresni. Anyai nagyanyám és nagyapám
szintén ott töltötték
el életük javát. Nagyapám
bérkocsis volt, nagyanyám szakácsnő
egy gazdag bojárcsaládnál.
Amikor összegyűjtöttek egy kevés
pénzt, hazajöttek, hogy gyarapítsák
otthoni vagyonkájukat. Anyai nagyanyám
hosszúfalusi származású
lévén a sok testvérre eltagolódott
kis birtokot a megélhetésre kevésnek
találva, megnősülése után
Bukarestbe ment 1880 táján. Az ő
életükhöz fonódik az én
életemnek is gyermekkora, mert nemsokára,
hogy világra jöttem, szüleim
ismét visszamentek Bukarestbe, ahol édesapám,
mint mechanikus dolgozott egy varrógépüzemben,
édesanyám pedig kitanulta a fodrászatot.
Én pedig ott nevelkedtem fel nagyszüleimmel,
akik folytatták a földművelést
meglévő 4 hold földjükön
és a két kaszálón.
Abban a házban nevelkedtem, amit nagyszüleim
akkor vásároltak meg, amikor hazakerültek
Bukarestből. Anyai nagyanyám a türkösi
Tóthpálok családjából
származott, szegény leány
volt, de szorgalmas, dolgos lévén,
a takarékosságukból összegyűjtöttek
annyi pénzt, hogy hazajövet hozzákezdhettek
egy új élethez, a gazdálkodáshoz,
földművelés mellett állattartáshoz.
Nagyapám hosszúfalusi csángó
volt, ősei nagygazdák voltak, hat
ökröt tartottak, heteken keresztül
kaszálták a füvet. A Szabók,
a Pozsárok, Borbélyok a nagyapai
nagyanya nemzetségéből, apai
ágon a Bálintok, Lukácsok,
Molnárok nemzetségéből
születtem. A havasi legelőkön legeltették
marháikat, vagy az erdőségekben
termelték ki a fát eladásra.
Szüleimet, akik Bukarestben éltek,
csak a nyáron láttam, amikor hazajöttek
2-3 hónapra pihenni, ez valósággal
ünnep volt számomra. Szinte sírtam
örömömben, amikor hazajöttek,
s megláttam őket. Sírtam még
jobban, mikor elmentek, és elbúcsúztam
tőlük egy esztendőre. Sokszor gyermekkoromban,
amikor abban a határban dolgoztam a mezőn,
ahonnan a Bukarestbe menő vonatot láttam,
szüleim után keseregtem. Megtörtént
néha-néha az is, hogy ők vagy
nagyanyám engem és kisebb leánytestvéremet
Bukarestbe vittek a nyári szünidőben.
Istenem, milyen boldogság volt számomra,
hogy ott lehettem szüleim mellett. Emlékszem
azokra az időkre, amikor először
láttam nagyvárost, mert hamarabb
láttam meg Bukarestet, mint Brassót,
csodáltam a lóvontatta tramvájt,
a sok-sok bukaresti érdekességet,
a drága árust, aki joghurtot árult,
a zöldségárusokat, akik házhoz
cipelték vállukon hordott kosaraikkal
a zöldségeket. Ott megismertem szüleim
barátjait, akik Hétfaluból,
Csíkból vagy Háromszékről
kerültek oda. Még a magyar bálokra
is elvittek szüleim, amelyeket a Bukaresti
Magyar Társaság székhelyén
tartottak, s mindig nagy eseményei voltak
a bukaresti magyarok életének. Így
ismertem meg gyermekkoromban az akkori Bukarestet,
amelyet azután később is láttam
felnőttkoromban, a megnagyobbodott, megváltozott
város formájában. A háború
befejeztével ismét visszakerültek
szüleim Bukarestbe. Mikor oklevelemet elismertetni
indultam a fővárosba, sok-sok magyart
találtam ott, abban az időben azt
is mondták, hogy Bukarest Románia
legnagyobb magyar városa. Amikor Iaşiból
hazakerültem szünidőben egy-két
napra szüleim meglátogatására,
a sok magyar ismerős egyre csak buzdított,
hogy telepedjek le ott, és ott nyissak
orvosi rendelőt. Ekkor már ott találtam
dr. Bakk Elek orvost, aki bíztatott, hogy
érdemes itt folytatnom tovább az
orvosi tevékenységemet. Így
is történt. A letelepedés nehézségein
túlesve egy megfelelő kibérelt
lakásba beköltözve, a Basarabia
utcában megnyitottam az orvosi rendelőt.
Nagyon sok betegem volt már az első
hetekben. Jólmenő rendelőm volt,
keresett orvos lettem. A szinte kétszázezernyi
magyarság, mint különböző
szakmai dolgozók, értelmiségiek,
iparosok, munkások keresték ott
kenyerüket. Szükséges is volt,
hogy éljenek ott nyelvünkön beszélő
orvosok. Csak megemlítem, hogy nemsokára
nyolcra szaporodott a magyar orvosok száma
abban az időben, mérnök és
technikus legalább négyszáz
volt, ügyvéd tizenhat. Azt mondhatom,
ez a nagyszámban letelepedett magyarság
építette újjá Bukarestet,
az ország fővárosát.
Így éltem én is ott a többi
magyar testvéremmel együtt, csaknem
tíz esztendőt, amikor a bécsi
döntés után én is hazajöttem
Brassóba a többi ezer meg ezer hazatelepülő
magyar testvéremmel együtt.
Tíz évet laktam Bukarestben. Ez
a tíz esztendő tele volt munkával,
harccal, lelkesedéssel. Népi szemlélettel
és hivatástudattal éltem
ott, mélyedtem bele egyre jobban magyar
társadalmunk életébe, éreztem
meg problémáit. Ennek a tíz
esztendőnek munkáját életem
legfontosabb szakaszának tekintem.
Lássuk, hogy is kezdtem el! Bukarestben
abban az időben a következő intézmények
működtek: a hitéletet ápoló
katolikus egyházközség, bizonyos
magyar vonatkozású jelleggel, ahová
főképp a katolikus magyarság
népi rétege tartozott, a református
egyházközség magába
foglalva a református híveken kívül
a magyar evangélikusokat is, akik főképpen
a barcasági csángó vidékről
kerültek Bukarestbe, azon kívül
az unitárius vallásúakat.
Társadalmi egyesülete csupán
az 1848 magyar forradalom után Bukarestbe
emigrált magyarok által alakított
Szent Istvánnal egyesült magyar társulat
volt csupán, akiknek a vezetése
a bukaresti magyarok kezében volt, egy
zártkörű társaságot
foglat magába kb. 60 taggal. Az egyesület,
melyet a Bukarestbe egyre nagyobb számban
betelepülő magyarok összefogására
és kulturális társadalmi
értékeik védelmére
hoztak létre, nem tölthette be a neki
szánt szerepet. [
] A magyarság
politikai jellegű szervezetének, az
Országos Magyar Pártnak volt ugyan
Bukarestben egy központi irodája,
de ez inkább csak adminisztratív
ügyekkel foglalkozott, bár később
létesült egy névleges tagozat.
A katolikus egyházközségnek
a hitélet mellett társadalmi munkája
nem volt. A református egyházközség
volt az egyedüli, amely intézményesen
próbálta összehozni a magyarság
protestáns rétegeit. Elismerésre
méltó igyekezettel indította
el a regáti missziót, amelynek Nagy
Sándor református lelkész
volt a szervezője, és feladata volt
az egész királyság területén
élő protestáns magyarság
felkutatása, egyházközségébe
való beszervezése. Így elég
szép eredménnyel létesítettek
különböző királysági
városokban (Ploieştien, Câmpinán,
Galaţion) fiókegyházakat. Magában
a fővárosban megalapították
a nagymúltú református lelkész
nevét viselő Koós Ferenc Kört
kulturális feladatok elvégzésére.
Ennek a körnek volt egy diákalosztálya,
amely egyesítette a Bukarestben tanuló
magyar diákságot, segélyezési,
gazdasági, kulturális feladatokkal.
A diákegyesület valóban szép
munkát végzett, és eredményesen
töltötte be feladatát. Gondnokai
Incédi Joksman Ödön Kolozsvárról,
dr. Bakk Elek bukaresti orvos és jómagam
meg Kányádi másodlelkész
végeztük a teendőket, a Bukarestben
tanuló magyar diákok segélyezését,
kulturális munkájuknak irányítását,
szervezését. A református
egyházközségnek volt még
egy leányegyesülete, amely a Bukarestben
dolgozó magyar cselédleányokat
egyesítette egy diakónus nővér
vezetése alatt. Szigeti József segédlelkésznek
a segítségével külön
erre a célra létesített otthonban
gyűltek össze csütörtök
és vasárnap délutánonként,
ahol előadásokat hallgattak. A vendéglátó
esténként mindig más és
más. Utána uzsonnát kaptak,
majd népdalokat énekeltek. Talán
a bukaresti magyar református egyházközség
volt az egyedüli intézmény,
amely Bukarestben élő magyarok társadalmi
életét szervezte. Tekintve a Bukarestben
élő magyarság tekintélyes
gyarapodását, mindez kevésnek
bizonyult.
Különösen a második világháború
után, de már előtte is, sok
Brassó környéki evangélikus
vallású csángó élt
Bukarestben, számuk elérte az 5000-et.
Természetesen, ha számba vesszük
az ottani református magyarságot,
nyilvánvaló, hogy bármiképpen
is akarta a református egyházközség,
beválasztva egy pár evangélikus
csángót is a presbitériumba,
nem volt képes ezt a magyar közösséget
szervezettebben bevonni az egyházi hitéletbe.
Természetesen adódott tehát
egy önálló magyar evangélikus
egyházközség megszervezése.
Újabb feladat volt egy Bukarestben megjelenő
újság alapítása, a
bukaresti magyarság helyi jellegű
kérdéseinek megvitatásának
céljából.
Dr. Papp Béla
A
földvári fogolytábor
Emlékmű a földvári
fogolytábor helyén
Az 1941 évben bekövetkezett Bécsi
döntés Erdély kettéosztásával
nagy probléma elé állította
a Tagozatot. Megindult a Bukarestben élő
magyarok tömeges hazavándorlása.
Ezrek és ezrek igyekeztek hazamenni. Ekkor
a tagozat vezetősége közreműködésével
sikerült elérni, hogy külön
vonatokat bocsátott a vasútügyi
hatóság a hazatelepülni akarók
rendelkezésére. A tagozat női
csoportja megszervezte a kivándorlók,
hazavándorlók számára
a szociális segély minden formáját,
ételcsomagokat adott, anyagi segítséget
nyújtott a rászorultaknak. Több
gyermekes családanyák számára
is megfelelő segítséget nyújtott.
Így ment ez heteken keresztül míg
befejeződött a Bukarestben élő
magyarság nagy tömegeinek hazatelepülése.
Csak a régi bennszülöttek maradtak
vissza no meg sokan azok közül, akik
kivételesen jó anyagi helyzetbe
kerülve ingatlannal és nagyobb vagyonnal
rendelkeztek, vagy különböző
családi kötelékek kényszeríttették
a visszamaradásra.
A népközösségi tagozat
munkája és ilyen formán átszerveződött
jelentékeny munkaterülete lecsökkent.
Amikor a magyarság tömeges hazavándorlása
megindult, családommal elhatároztuk,
hogy hazatérünk szülőföldünkre,
nem Észak-Erdélybe, hanem csak Brassóba,
haza Bácsfaluba abba a faluba, ahol felnevelkedtem
és születtem. Ebbeli elhatározásomba
döntően szólt bele, hogy 1940
őszén szüleim tragikus hirtelenséggel
elhaláloztak, így a kis falusi örökség
rendezése végett is haza kellett
mennem.
A népközösségi tagozat
vezetését Lőrinczi Géza
lelkész vette át, akinek leltár
szerint adtam át a Tagozat egész
vagyonát, több mint 800 könyvből
álló könyvtárát.
Azután hazajöttem, hogy itthon folytassam
a megadott lehetőségek mellett közösségi
munkában való részvételt.
Bekapcsolódtam a Brassói népközösségi
Tagozatnak a kultur-szociális munkájába.
Tovább irogattam egyházi- és
napilapokban a közösségi problémáinkról
életkérdéseinkről. Számos
vezércikkem jelent meg a dél-erdélyi
hivatalos napilapban. Megszerveztük a Tagozat
érdemes elnökével Szabó
Bénivel az ingyenes orvosi rendelést
a szegény betegeink számára.
Igen fontos létesítmény
volt az ugyancsak szegénymunkás
gyermekek számára létesített
napközi otthon, amely később
csecsemő otthonnal is bővült. Az
anyagiakat a magyar lakosság áldozatkézségéből
teremtük elő. Ennek az otthonnak feloszlatásáig,
1945 végéig, orvosa voltam és
ingyenesen láttam el az orvosi teendőket.
Bekapcsolódtam a brassói Tagozat
munkájába és mint orvos-szakértő
dolgoztam. A háború befejezésével
és a rendszerváltozás által,
a népi állam létrejöttével,
megváltozott a társadalmi életünk
eddigi formája, így a szociális
feladatok és az egész társadalom
átalakulása állami feladattá
vált. Az átalakulással beállott
a nagy változások és átértékelések
szakasza. Bekövetkezett a népi társadalom
lassankénti szerves kialakulása
és vele együtt soknak, nekem is közöttük,
egész munkájuknak kiértékelése
és felmérése. Voltak, akik
csak azt látták, hogy én
is kizsákmányoló szakasznak
voltam a munkarészese, vagy hogy kiszolgáltam
az uralkodó osztályt. Sok időbe
telt, amíg tisztázódott a
szerepem, amíg beigazoltam, hogy munkámban
mindig népi érdekek szolgálata
vezetett. Sok keserű poharat kellett kiinnom,
internálástól kezdve, mellőzöttségig.
De lassan felszabadult megkötöttségem,
magamra hagyatásom.
Amikor bekoncentráltak a Földvári
haláltáborba, ahol a fogoly magyar
testvéreinket, a Maniu gárda által
elhurcolt véreinket tartották internáltságban,
ahol mint orvos vállaltam kemény
elhatározással, a segítségnyújtást,
életmentést, akkor, amikor naponként
tízesével pusztultak el véreink
kiütéses tífusz okozta megbetegedésben.
Tettem ezt azzal az elkötelezéssel,
hogy ezt is úgy kell végeznem, hogy
szenvedő testvéreink érezzék,
hogy köztük van egy orvos, aki testvérük
egész életével áll
ott, hogy adjon meg minden segítséget
a számukra, amit megadhat. És közben
a lecserélt tábor parancsnokság
segítségével meg is sikerült
tenni minden intézkedést, amelynek
segítségével meg lehetett
állítani a járvány
pusztítását, míglen
én is megkaptam a betegséget.
A brassói katonakorházban feküdtem
súlyos betegen csaknem egy hónapig.
Közben megkaptam az akkori magyar miniszterelnök
Dálnoki Miklós tábornok levelét,
amelyben megköszöni a segítséget,
amit mint orvos nyújtottam a beteg magyar
hadifoglyoknak.
Úgyszintén a táborból
naponként kaptam a köszönő
sorokat, leveleket, amelyben felépülésemet
kívánják az ott levő
foglyok. Felgyógyulásom után
lassan-lassan népi munkám elismerést
nyert. És közben megalakult Magyar
Népi Szövetség munkájába
kapcsolódtam be szaksegítséget
nyújtva, amikor erre szükség
volt. Elkészítettem a Szövetség
számára a népegészségügy
megszervezését intézményes
formában, részt vettem különböző
egészségügyi előadások
megtartásában. Majd szinte 4 évi
állástalanság után
álláshoz is jutottam a brassói
cementgyár és az elektrotechnikai
középiskolának lettem az orvosa
illetőleg egészségügyi
tanára.
Ugyancsak abban az időben megszerveztem
szülőfalumban egy ingyen orvosi rendelőt
a vidék szegény betegei számára,
az több éven keresztül működött,
ahol díjtalanul végeztem a gyógykezeléseket
ás orvosi tanácsadásokat,
Bácsfaluban levő szülőházam
egyik helységében. Ezt a munkát
csaknem 3 éven keresztül folytattam,
mind addig amíg az egészségügyi
ellátás állami elrendezést
nem nyert. Később a Népi Szövetség
brassói tagozatának mint hivatalos
orvosa éveken át végeztem
különböző orvosi teendőket,
szakvizsgálatokat tartottam, előadásokat
a népegészségügyi problémák
tárgyában. Majd azokat írásba
foglalva többszörösítve
a Magyar Népi Szövetség elküldte
a különböző falvak számára
ismertetés céljából.
Így én a szántóvető
ősök ivadéka, akik közül
nem egyen kényszerültek az Ókirályságban
megkeresni a mindennapi kenyerét, úgy
éreztem, hogy bárhová vezérelt
is sorsom, hogy a százados bűnök
jóvátételében nekem
is részt kell vállalnom. Ebben a
munkában vezérelt, népi élet
szemléltetem, a testvéri közösség
gondolatának szolgálata, tiszta
családi élet, az emberiesség,
a közélet tisztességének
eszméi árva magyar népünk
ügyének szolgálata szerény
tehetségemhez mérten. Egész
szociális világnézetem a
humánum, a népiség eszményén
formálódott az évek során
egy öntudatos, harcos életszemléletté.
A népek, a Duna mentén élő
népek sorsközösségének
mély átérzésében,
az együtt élő népek testvéri
megértésében láttam
helyünket történelmi érdemeink,
haladó hagyományaink örökségében
egy jogosan áhítozott és
jobb jövőt ígérő
sorsunk reménykedésében.
A csaknem 500 éves rabszolgaságban
élő csángó népünk
itt a Barcaság vidékén megsínylette
a szolgaságot. Az ismeretlenségben
élte életét, a homály
borítja történelmi életének
ezt a szakaszát, vagy pedig elkallódott
a hajdani Brassói Levéltár
polcain. Csak a közelmúltban jelentkeznek
népének ügyéért
lelkesedő ősök, küzdelmes
harcos munkájukkal, akik között
mint a hajnali csillag világlott bele Apáczai
Csere János, aki nemcsak csángó
népünknek, hanem egész magyarságunknak
sorsformáló harcosává
vált, önön magát áldozván
fel az ifjú korban szeretett magyar népének
oltárán.
Én már beleszülettem abba
a korba, amikor megkezdődött az ébredése
a csángó népünknek,
öntudatra ébredt már. Ebben
az öntudatra ébredésben csángó
fajtám léte és jelene, az
egész életem nagy kérdésévé
formálódott számomra, serkentett,
ösztönzött munkámban.
Hiszem és vallom, hogy szociális
fejlődés magasztos korszakában,
a népi öntudta egyre tisztultabb értelmezésében,
ami felszabadult csángó népünkre
is ott a Csukás, a Hegyeshegy, a Bolnok
és Nagykőhavas aljában szebb
és jobb jövő vár. A Muszka-asztal,
a Leánymező, az annyiszor felperzselt
fal emléke és nagy szomorú
múltja után, a Andir bérce,
Vajda havasa, Köpe legelője, Tóthpál
tető aljában a Tatrang, Döblen,
Temes patakok környékén élő
csángó népünket kárpótolni
fogja asors az elszenvedett szenvedésekért
és századokon át hordott
nehéz igájáért.
Kelt 1971. július 31. napján, 72
éves koromban.
Dr. Papp Bálint Béla
nyug. főorvos
Dr. Palócz Sándor közjegyző
Szeged, 1946. december 21.
Dugonics tér 8-9 sz., Telefonszám:
247.
Dr. Papp Béla orvos Úrnak,
Brassó
Kedves Barátom !
Végtelenül megörültem,
amikor soraiddal megtiszteltél. Karácsony
ünnepe következik, második karácsonya
annak a nehéz időnek, amikor a kiütéses
tífusz a földvári táborba
beköszöntött. Nagyon sok olyan
csúnya és kellemetlen emlék
fűz mindannyiunkat ahhoz a lágerhez,
amit sohasem fogunk tudni elfelejteni, de a sok
keserűség mellett dr. Papp Béla
és orvostársainak az önfeláldozó
munkásságát, szeretetét,
barátságát és megbecsülését
egy el nem múló hálával
sem lehet megköszönni és arra
kérem összes bajtársaim nevében
a jó Istent, hogy Téged és
családodat nyugodt, boldog életben
segítsen.
Kedves Mindannyiatoknak, feleségednek
a legboldogabb új esztendőt kívánva
egy kérésem lenne Hozzád.
Krausz Rudolf brassói mészáros-mester
rabtársaim írt nekem egy levelezőlapot,
azonban Rudi barátom írása
és címe olvashatatlan és
nem tudtam neki válaszolni, kérlek
köszöntsd nevemben.
Sok szeretettel maradtam mindenkor kész
barátod:
olvashatatlan aláírás
Bácsfalusi
emlékeim
A Farkas domb utca a falu peremén
terült el dombos, lejtős, hágós
utcárészleteivel zsuppos vagy zsindellyel
borított házsoraival. A déli
határon fekvő szántóföldjein
termelte a falu népe a burgonyát,
rozsot, vagy árpát, a mindennapi
kenyere számára. A búza elvetése
csak később kezdett meghonosodni a
nép körében, hiszen a falusiaknak
évtizedeken keresztül árpa
vagy rozs lisztből sütött kenyeret
ettek. A mezőkből, szántóföldekből
álló határ felnyúlik
a Tömösi szoroson, napnyugta felé,
szinte a Malomdomb vidékéig, a Tömös
pataka mellett fekvő legelőkben végződve.
Ebben az utcában - Bácsfaluban
- születtem, itt töltöttem el gyermekéveimet,
innen jártam iskolába, az elemibe,
majd később Brassóba a Római
Kath. Főgimnáziumba. Anyai nagyszüleim
neveltek fel. Mint a többi falusi gyermek,
én is, a falusi életmódot
éltem: segítettem a háztartás
rendjében, udvarseprésben, az álaltok
gondozásában, kerti, mezei munkák
végzésében és a kaszálásában,
kapálásban. A Garcsini és
Ósánci kaszálókon
volt egy-egy rétünk, gyermekes örömmel
vettem részt a szénacsinálásban,
ami jó néhány napon át
tartott. Ez az élet volt számomra
az a falusi élet, amely örömével,
felelőségével, a mindennapos
fáradságos munkák elvégzése
után beletagzódott a falu gyermekközösségébe.
Amikor a tehéncsorda reggeli kihajtásának
és esti hazatérésének
örömével tekinthettem legelésző
teheneink viselkedését: ahogy reggel
beállnak a csordába, este pedig
ösztönösen megérzik, hogy
melyik utcába és melyik kapun kell
bemenni szálláshelyükre. Vagy
hogy tudtam örülni a lakodalmas menet
várakozásában, amikor elvonulásuk
után az utcára kitett kártyában
vagy vedrekben megszámlálhattuk
a bedobott krajcárokat.
A Vízjárás utcában,
ott ahol a Tanorok utca betorkollik a Vízjárásba,
az utcán lefelé menet, ott volt
a híres Borcsa Mihály vegyeskereskedése
és korcsmája. Oda sokszor naponként
leszaladtam, hol ecetet, hol gyufát vásárolni,
vagy cukrot vagy spirituszt pálinkának:
nagyszüleim küldtek el. A bolttal szemben
a Bolnok patak folyása mentén egy
kis rét terült el a szélén
egy gémes kúttal, emlékeztetve
arra, hogy amikor még nem volt vízvezeték,
ilyen kutakból merítette a falu
népe a szükséges ivóvizet.
Híres volt ez a kút mellett elterülő
parlag, ezen a parlagon vagy réten rendezte
a falu legénysége időközönként
legénytáncait. De ezen a réten
szokta tartani az esküvő, a templomi
vallásos szertartás, előtti
szombat délutánján a vőlegény
legénybúcsútáncát.
Hányszor néztem kisgyermek koromban
ezt a körcsárdást táncoló
legény-együttesnek a táncát.
Amikor a legények csángó
ruhás öltözetben táncoltak
danolva, odagyülekezet a hét szomszédság
apraja és nagyja, és gyönyörködtek
a táncban, búcsúztatták
a vőlegényt zeneszóval, tánccal,
énekkel a legénysorból. Ugyanezt
a táncot, megismételték a
vőlegénnyel az ifjak a templom előtti
téren is, az Istentisztelet megkezdése
előtt. Utána felvonultak a templom
karzatába ahol a vőlegény közrefogásával
elhelyezkedtek a padokban. A lányok pedig
csángó ruhába öltözve
a menyasszonnyal együtt a templom baloldali
közepe táji két padsorban helyezkedtek
el, a menyasszony szintén a padsor közepén
foglalva el helyét. Úgy általában
lehettek kb. 18 vagy 20-an. Felemelő látvány
volt, amikor bevonult a templomba vőlegény
kortársaival és a menyasszony szintén
kortársaival szemet gyönyörködtető
szép csángó viseletükben.
Én gyermekkoromban igyekeztem is minden
ilyen esküvői szertartást megnézni,
idejében megtudtam az esküvők
megtartásának napját, igaz
lelki örömmel néztem végig
a lefolyását.
Gyermekkorunkban hasonló nagy esemény
volt húsvét harmadnapján
rendezett ünnepélye a falu férfi
lakosainak. Közülük vagy 20-30-an
vettek részt az ezen a Kuka-ünnepélyen,
amikor is felöltözve különböző
rendetlen ruházatban álarccal a
fejükön, bottal a kezükben üvöltve
mentek az utcákon ijesztő hangulatot
keltve a járókelők és
nézők seregében. A kukák
menete a falu Bolnok felé vezető útnak
egy kiemelkedő pontján elterülő
Crucea téren gyülekezett hangos üvöltések
mellett, amikor együtt volt az egész
sereg megkezdődött a kukák tánca
nagy üvöltés és kiáltás,
vidám bohóckodások mellett
táncoltak egy jó darabig. Utána
csapatostól vonultak lefelé, útközben
bementek rokonaik, barátaik udvarába,
ahol énekelve köszöntötték
a ház népét, miközben
jókedvvel elfogyasztották a házigazda
enni és inni valóit. Időközben
még a régi időkben miután
a kuka ünnepség kezdett elfajulni,
botrányos jeleneteknek vált az okozójává,
az elöljáróság a csendőrség
utján betiltotta a kuka-ünnepség
megtartását, de azért még
egy pár éven keresztül csak
megpróbálták az ünnepség
megrendezését, rendszerint fiatalabb
ifjakat vagy gyermekeket küldtek ki a terep
kikémlelésre, hogy vajon jönnek-e
a csendőrök. Ha aztán hírül
vették, a csendőrök közeledtét
akkor gyorsan elillantak, levetették kuka
ruházatukat, gyorsan átöltöztek,
amire a csendőrök megérkeztek,
nem láttak kukákat sehol, hiába
jártak házról-házra,
vagy jól elbujtatták, hogy nem találtak
rájuk.
*
Emlékezetes maradt számomra, a
Tatár-hányás vagy Tatár-sánc,
amely a Tömösi szorost alkotó
déli és északi hegygerinc
erdőség közt elterülő
mezőkön vonult végig. A hányást
egy erdei út két részre választotta
el, a déli hosszabb része volt az
úgynevezett csángó rész,
amelyeken ünnepnapokon és vasárnap
délutánokon a falusi csángó
ifjak sétáltak végig, a felső
északi részén inkább
a román falusiaknak volt sétáló
és játszó része. A
sánc alapja széles teteje felé
elvékonyodik ösvényt formálva
a járókelésre. A monda szerint
a török tatár betörések
ellen létesítették a falu
lakosai a csaknem másfél kilométer
hosszú sáncot, a sánc déli
végén elterülő réten
ünnep és vasárnap délutánján
gyűltek össze a csángó
ifjak és lányok játékokkal
és táncolással töltve
el a délutánt. Itt szövődtek
sokszor egész életre szóló
barátságok, mátkaságok.
Kedves játékuk volt sok egyéb
társa játék mellett különböző
zálogosdival végződő játékok,
vagy a legények szemét bekötő
társas játékok. Ezekben a
társas játékokban, amikor
serdülő korba értem én
is gyakran részt vettem. Örömmel
éltem magam bele a játék
hevébe falusi kortársaimmal együtt.
Ahányszor arra jártam mindannyiszor
elcsodáltam ennek a sáncnak vagy
földhányásnak titokzatos alkotását,
eredetét legendákkal és mondákkal
szőttes keletkezését. Még
kisgyermek koromban ott, ahol a sáncot
ketté szelte az erdei szekér út,
az út két oldalán hatalmas
sziklatömbök terültek el a sáncszélen,
amelyekkel szükség esetén az
utat teljesen elzárhatóvá
tudták tenni, amikor veszély fenyegette
a falut.
Dr. Papp Béla |