Dr. Papp Béla írásai
 

Iskoláim és diákéveim szakaszából

Az elemi iskolába szüleim Bácsfaluba írattak be 1906-ban. Itt szülőfalumban öt osztályt jártam. Közben a bácsfalusi evangélikus lelkész lehívatta szüleimet magához, tanácsolva nekik, hogy taníttassanak tovább, mert tehetséges gyermek vagyok. Így írattak be szüleim 1910-ben a brassói Római Katolikus gimnáziumba. Az I. világháború folyamán, 1916-ban Románia hadba lépése után szüleimmel elmenekültünk Budapestre. Ott fejeztem be a hetedik osztályt, majd 1917 tavaszán hazatértünk szülőfalunkba.

1917-ben besoroztak és bevonultam katonának a brassói 24-es honvédgyalogezredbe. Keresztváron, majd Kitzbüchelben elvégeztem a tiszti iskolát. 1917 május havában kikerültem az olasz harctérzászlósi frontra. Katonáskodásom alatt 1918 április havában egy hónapi szabadságot kaptam a gimnázium nyolcadik osztályának befejezésére és érettségizésre. Miután elvégeztem, elnyertem a hadi érettségi bizonyítványt.

A háború elvesztése után 1918-ban bevonultam a Székely Hadosztályba kortársaimmal együtt. Miután a Hadosztály felvett, beiratkoztam a kolozsvári egyetem orvosi fakultására, 1918 vége felé. A háború után bekövetkezett változás Erdély helyzetében, magával hozta, hogy a tanári kar és a diákság nagy része Budapestre távozott. Ott a Szegényház utcai internátus adott számunkra otthont, és mint budapesti orvosi fakultás vendégei kezdhettük meg tanulmányainkat, mindaddig, amíg Szeged városa meghívta a volt kolozsvári egyetemet, otthont adott számára és mint száműzött kolozsvári egyetem működött.

Ott az első rektorunk Apáthy István volt, aki háború utáni nehéz időszakban mint Erdély kormánybiztosa vállalta a háborúval járó nehézségek felelőséggel járó terhét. Tragikusan bekövetkezett halála mély részvéttel töltötte el az egyetem ifjúságát és Szeged város lakosságát.

A hála érzésével gondolok vissza tanáraimra, anatómiából Davida János, élettanból Veres, fizikából Pogány, kémiából Reinhbend, egészségtanból Richter, korbonctanból Veszprémi, belgyógyászatból Jancsó, belénk nevelték az orvosi elhivatás nemes öntudatát. 1926. március 26-án avattak fel orvosnak több akkori kortársammal együtt. Ezt megelőzően, mint ösztöndíjas, a budapesti Szent János korház gyakornoka végeztem el gyakorló évemet.

1929-ben, négy évi kunágotai orvosi gyakorlat után (betegsegélyző orvosi minőségben) a honvágytól gyötörve hazajöttem, vállalva a sok nehézséggel járó diploma elismerést. Iaşiba kerültem, ahol több kortársammal együtt beiratkoztam az egyetem orvosi fakultására. Lehallgattam a két utolsó szemesztert és 1930 őszén, miután letettem a klinikai tárgyakból a kötelező vizsgát újból doktorrá avattak. Ezen idő alatt megismerkedtem a francia iskola klinikai gyakorlatával és felfogásával gyarapítva felkészültségemet az orvosi gyakorlatom számára.

Meg kell még emlékeznem Kolozsvári Bálint és Szandtner Pál professzorokról, akik, mint az apa a gyermekeivel, úgy törődtek velünk. Anyagi és erkölcsi támogatásukkal, jó tanácsaikkal vigyáztak ránk és tették lehetővé számunkra a fakultás elvégzését, a bentlakást igazi otthonná varázsolták számunkra. Mi tulajdonképpen így voltunk megszokva, hisz amikor eljöttünk Budapestről Szegedre professzorainkkal együtt, úgy jöttünk el, mint egy lelki közösség. Mi diákok legtöbbje harcteret járt katonák, beszervezve a Székely Egyetemi Hallgatók Egyesületébe (SZEHE), már megérkezésünk után a szegedi pályaudvarról katonás fegyelmezettséggel vonultunk be professzoraink élén a zászlókkal feldíszített városba. Az egyetem előtt a város vezetősége fogadott bennünket. A katonásan felvonuló diáksereget Incze Antal (aki később sebészeti tanársegéd lett), Varga Lajos (később belgyógyászati tanársegéd), Kolozsvári Bálint joghallgató, mind rangidős tisztek, s az egyetemi Új Élet újság szerkesztői vezették végig az útvonalon a város főteréig. Nemsokára Szegeden is megalakult a SZEHE szegedi tagozata és én egész fiatalon bekapcsolódtam a tagozat életébe és munkájába.

Dr. Papp Béla

Bukarest az életemben

Beleszülettem egy korba 1899. július 15-én, egy olyanba, amelyben még más volt az életforma, másarcú a társadalmunk és másképp éltük, formáltuk történelmünket. Ebben a korban gyermekeskedtem, lettem ifjúvá. Szénacsináláskor születtem Bácsfaluban. Nagyapámék kint készítették a szénát az ósánci és a garcsinvölgyi kaszálókban. Forró nyári nap volt. Anyai nagyapám házában jöttem napvilágra. Mint majdnem minden csángó ember, az én szüleim is, akik egyszerű földművesek voltak, házasságuk után Bukarestbe mentek, jobb munka és jövedelem lehetőséget keresni. Anyai nagyanyám és nagyapám szintén ott töltötték el életük javát. Nagyapám bérkocsis volt, nagyanyám szakácsnő egy gazdag bojárcsaládnál. Amikor összegyűjtöttek egy kevés pénzt, hazajöttek, hogy gyarapítsák otthoni vagyonkájukat. Anyai nagyanyám hosszúfalusi származású lévén a sok testvérre eltagolódott kis birtokot a megélhetésre kevésnek találva, megnősülése után Bukarestbe ment 1880 táján. Az ő életükhöz fonódik az én életemnek is gyermekkora, mert nemsokára, hogy világra jöttem, szüleim ismét visszamentek Bukarestbe, ahol édesapám, mint mechanikus dolgozott egy varrógépüzemben, édesanyám pedig kitanulta a fodrászatot. Én pedig ott nevelkedtem fel nagyszüleimmel, akik folytatták a földművelést meglévő 4 hold földjükön és a két kaszálón. Abban a házban nevelkedtem, amit nagyszüleim akkor vásároltak meg, amikor hazakerültek Bukarestből. Anyai nagyanyám a türkösi Tóthpálok családjából származott, szegény leány volt, de szorgalmas, dolgos lévén, a takarékosságukból összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy hazajövet hozzákezdhettek egy új élethez, a gazdálkodáshoz, földművelés mellett állattartáshoz. Nagyapám hosszúfalusi csángó volt, ősei nagygazdák voltak, hat ökröt tartottak, heteken keresztül kaszálták a füvet. A Szabók, a Pozsárok, Borbélyok a nagyapai nagyanya nemzetségéből, apai ágon a Bálintok, Lukácsok, Molnárok nemzetségéből születtem. A havasi legelőkön legeltették marháikat, vagy az erdőségekben termelték ki a fát eladásra.

Szüleimet, akik Bukarestben éltek, csak a nyáron láttam, amikor hazajöttek 2-3 hónapra pihenni, ez valósággal ünnep volt számomra. Szinte sírtam örömömben, amikor hazajöttek, s megláttam őket. Sírtam még jobban, mikor elmentek, és elbúcsúztam tőlük egy esztendőre. Sokszor gyermekkoromban, amikor abban a határban dolgoztam a mezőn, ahonnan a Bukarestbe menő vonatot láttam, szüleim után keseregtem. Megtörtént néha-néha az is, hogy ők vagy nagyanyám engem és kisebb leánytestvéremet Bukarestbe vittek a nyári szünidőben. Istenem, milyen boldogság volt számomra, hogy ott lehettem szüleim mellett. Emlékszem azokra az időkre, amikor először láttam nagyvárost, mert hamarabb láttam meg Bukarestet, mint Brassót, csodáltam a lóvontatta tramvájt, a sok-sok bukaresti érdekességet, a drága árust, aki joghurtot árult, a zöldségárusokat, akik házhoz cipelték vállukon hordott kosaraikkal a zöldségeket. Ott megismertem szüleim barátjait, akik Hétfaluból, Csíkból vagy Háromszékről kerültek oda. Még a magyar bálokra is elvittek szüleim, amelyeket a Bukaresti Magyar Társaság székhelyén tartottak, s mindig nagy eseményei voltak a bukaresti magyarok életének. Így ismertem meg gyermekkoromban az akkori Bukarestet, amelyet azután később is láttam felnőttkoromban, a megnagyobbodott, megváltozott város formájában. A háború befejeztével ismét visszakerültek szüleim Bukarestbe. Mikor oklevelemet elismertetni indultam a fővárosba, sok-sok magyart találtam ott, abban az időben azt is mondták, hogy Bukarest Románia legnagyobb magyar városa. Amikor Iaşiból hazakerültem szünidőben egy-két napra szüleim meglátogatására, a sok magyar ismerős egyre csak buzdított, hogy telepedjek le ott, és ott nyissak orvosi rendelőt. Ekkor már ott találtam dr. Bakk Elek orvost, aki bíztatott, hogy érdemes itt folytatnom tovább az orvosi tevékenységemet. Így is történt. A letelepedés nehézségein túlesve egy megfelelő kibérelt lakásba beköltözve, a Basarabia utcában megnyitottam az orvosi rendelőt. Nagyon sok betegem volt már az első hetekben. Jólmenő rendelőm volt, keresett orvos lettem. A szinte kétszázezernyi magyarság, mint különböző szakmai dolgozók, értelmiségiek, iparosok, munkások keresték ott kenyerüket. Szükséges is volt, hogy éljenek ott nyelvünkön beszélő orvosok. Csak megemlítem, hogy nemsokára nyolcra szaporodott a magyar orvosok száma abban az időben, mérnök és technikus legalább négyszáz volt, ügyvéd tizenhat. Azt mondhatom, ez a nagyszámban letelepedett magyarság építette újjá Bukarestet, az ország fővárosát. Így éltem én is ott a többi magyar testvéremmel együtt, csaknem tíz esztendőt, amikor a bécsi döntés után én is hazajöttem Brassóba a többi ezer meg ezer hazatelepülő magyar testvéremmel együtt.

Tíz évet laktam Bukarestben. Ez a tíz esztendő tele volt munkával, harccal, lelkesedéssel. Népi szemlélettel és hivatástudattal éltem ott, mélyedtem bele egyre jobban magyar társadalmunk életébe, éreztem meg problémáit. Ennek a tíz esztendőnek munkáját életem legfontosabb szakaszának tekintem.

Lássuk, hogy is kezdtem el! Bukarestben abban az időben a következő intézmények működtek: a hitéletet ápoló katolikus egyházközség, bizonyos magyar vonatkozású jelleggel, ahová főképp a katolikus magyarság népi rétege tartozott, a református egyházközség magába foglalva a református híveken kívül a magyar evangélikusokat is, akik főképpen a barcasági csángó vidékről kerültek Bukarestbe, azon kívül az unitárius vallásúakat. Társadalmi egyesülete csupán az 1848 magyar forradalom után Bukarestbe emigrált magyarok által alakított Szent Istvánnal egyesült magyar társulat volt csupán, akiknek a vezetése a bukaresti magyarok kezében volt, egy zártkörű társaságot foglat magába kb. 60 taggal. Az egyesület, melyet a Bukarestbe egyre nagyobb számban betelepülő magyarok összefogására és kulturális társadalmi értékeik védelmére hoztak létre, nem tölthette be a neki szánt szerepet. […] A magyarság politikai jellegű szervezetének, az Országos Magyar Pártnak volt ugyan Bukarestben egy központi irodája, de ez inkább csak adminisztratív ügyekkel foglalkozott, bár később létesült egy névleges tagozat. A katolikus egyházközségnek a hitélet mellett társadalmi munkája nem volt. A református egyházközség volt az egyedüli, amely intézményesen próbálta összehozni a magyarság protestáns rétegeit. Elismerésre méltó igyekezettel indította el a regáti missziót, amelynek Nagy Sándor református lelkész volt a szervezője, és feladata volt az egész királyság területén élő protestáns magyarság felkutatása, egyházközségébe való beszervezése. Így elég szép eredménnyel létesítettek különböző királysági városokban (Ploieştien, Câmpinán, Galaţion) fiókegyházakat. Magában a fővárosban megalapították a nagymúltú református lelkész nevét viselő Koós Ferenc Kört kulturális feladatok elvégzésére. Ennek a körnek volt egy diákalosztálya, amely egyesítette a Bukarestben tanuló magyar diákságot, segélyezési, gazdasági, kulturális feladatokkal. A diákegyesület valóban szép munkát végzett, és eredményesen töltötte be feladatát. Gondnokai Incédi Joksman Ödön Kolozsvárról, dr. Bakk Elek bukaresti orvos és jómagam meg Kányádi másodlelkész végeztük a teendőket, a Bukarestben tanuló magyar diákok segélyezését, kulturális munkájuknak irányítását, szervezését. A református egyházközségnek volt még egy leányegyesülete, amely a Bukarestben dolgozó magyar cselédleányokat egyesítette egy diakónus nővér vezetése alatt. Szigeti József segédlelkésznek a segítségével külön erre a célra létesített otthonban gyűltek össze csütörtök és vasárnap délutánonként, ahol előadásokat hallgattak. A vendéglátó esténként mindig más és más. Utána uzsonnát kaptak, majd népdalokat énekeltek. Talán a bukaresti magyar református egyházközség volt az egyedüli intézmény, amely Bukarestben élő magyarok társadalmi életét szervezte. Tekintve a Bukarestben élő magyarság tekintélyes gyarapodását, mindez kevésnek bizonyult.

Különösen a második világháború után, de már előtte is, sok Brassó környéki evangélikus vallású csángó élt Bukarestben, számuk elérte az 5000-et. Természetesen, ha számba vesszük az ottani református magyarságot, nyilvánvaló, hogy bármiképpen is akarta a református egyházközség, beválasztva egy pár evangélikus csángót is a presbitériumba, nem volt képes ezt a magyar közösséget szervezettebben bevonni az egyházi hitéletbe. Természetesen adódott tehát egy önálló magyar evangélikus egyházközség megszervezése. Újabb feladat volt egy Bukarestben megjelenő újság alapítása, a bukaresti magyarság helyi jellegű kérdéseinek megvitatásának céljából.

Dr. Papp Béla

A földvári fogolytábor

Emlékmű a földvári fogolytábor helyén

Az 1941 évben bekövetkezett Bécsi döntés Erdély kettéosztásával nagy probléma elé állította a Tagozatot. Megindult a Bukarestben élő magyarok tömeges hazavándorlása. Ezrek és ezrek igyekeztek hazamenni. Ekkor a tagozat vezetősége közreműködésével sikerült elérni, hogy külön vonatokat bocsátott a vasútügyi hatóság a hazatelepülni akarók rendelkezésére. A tagozat női csoportja megszervezte a kivándorlók, hazavándorlók számára a szociális segély minden formáját, ételcsomagokat adott, anyagi segítséget nyújtott a rászorultaknak. Több gyermekes családanyák számára is megfelelő segítséget nyújtott. Így ment ez heteken keresztül míg befejeződött a Bukarestben élő magyarság nagy tömegeinek hazatelepülése. Csak a régi bennszülöttek maradtak vissza no meg sokan azok közül, akik kivételesen jó anyagi helyzetbe kerülve ingatlannal és nagyobb vagyonnal rendelkeztek, vagy különböző családi kötelékek kényszeríttették a visszamaradásra.

A népközösségi tagozat munkája és ilyen formán átszerveződött jelentékeny munkaterülete lecsökkent. Amikor a magyarság tömeges hazavándorlása megindult, családommal elhatároztuk, hogy hazatérünk szülőföldünkre, nem Észak-Erdélybe, hanem csak Brassóba, haza Bácsfaluba abba a faluba, ahol felnevelkedtem és születtem. Ebbeli elhatározásomba döntően szólt bele, hogy 1940 őszén szüleim tragikus hirtelenséggel elhaláloztak, így a kis falusi örökség rendezése végett is haza kellett mennem.

A népközösségi tagozat vezetését Lőrinczi Géza lelkész vette át, akinek leltár szerint adtam át a Tagozat egész vagyonát, több mint 800 könyvből álló könyvtárát. Azután hazajöttem, hogy itthon folytassam a megadott lehetőségek mellett közösségi munkában való részvételt. Bekapcsolódtam a Brassói népközösségi Tagozatnak a kultur-szociális munkájába. Tovább irogattam egyházi- és napilapokban a közösségi problémáinkról életkérdéseinkről. Számos vezércikkem jelent meg a dél-erdélyi hivatalos napilapban. Megszerveztük a Tagozat érdemes elnökével Szabó Bénivel az ingyenes orvosi rendelést a szegény betegeink számára.

Igen fontos létesítmény volt az ugyancsak szegénymunkás gyermekek számára létesített napközi otthon, amely később csecsemő otthonnal is bővült. Az anyagiakat a magyar lakosság áldozatkézségéből teremtük elő. Ennek az otthonnak feloszlatásáig, 1945 végéig, orvosa voltam és ingyenesen láttam el az orvosi teendőket. Bekapcsolódtam a brassói Tagozat munkájába és mint orvos-szakértő dolgoztam. A háború befejezésével és a rendszerváltozás által, a népi állam létrejöttével, megváltozott a társadalmi életünk eddigi formája, így a szociális feladatok és az egész társadalom átalakulása állami feladattá vált. Az átalakulással beállott a nagy változások és átértékelések szakasza. Bekövetkezett a népi társadalom lassankénti szerves kialakulása és vele együtt soknak, nekem is közöttük, egész munkájuknak kiértékelése és felmérése. Voltak, akik csak azt látták, hogy én is kizsákmányoló szakasznak voltam a munkarészese, vagy hogy kiszolgáltam az uralkodó osztályt. Sok időbe telt, amíg tisztázódott a szerepem, amíg beigazoltam, hogy munkámban mindig népi érdekek szolgálata vezetett. Sok keserű poharat kellett kiinnom, internálástól kezdve, mellőzöttségig. De lassan felszabadult megkötöttségem, magamra hagyatásom.

Amikor bekoncentráltak a Földvári haláltáborba, ahol a fogoly magyar testvéreinket, a Maniu gárda által elhurcolt véreinket tartották internáltságban, ahol mint orvos vállaltam kemény elhatározással, a segítségnyújtást, életmentést, akkor, amikor naponként tízesével pusztultak el véreink kiütéses tífusz okozta megbetegedésben. Tettem ezt azzal az elkötelezéssel, hogy ezt is úgy kell végeznem, hogy szenvedő testvéreink érezzék, hogy köztük van egy orvos, aki testvérük egész életével áll ott, hogy adjon meg minden segítséget a számukra, amit megadhat. És közben a lecserélt tábor parancsnokság segítségével meg is sikerült tenni minden intézkedést, amelynek segítségével meg lehetett állítani a járvány pusztítását, míglen én is megkaptam a betegséget.

A brassói katonakorházban feküdtem súlyos betegen csaknem egy hónapig. Közben megkaptam az akkori magyar miniszterelnök Dálnoki Miklós tábornok levelét, amelyben megköszöni a segítséget, amit mint orvos nyújtottam a beteg magyar hadifoglyoknak.

Úgyszintén a táborból naponként kaptam a köszönő sorokat, leveleket, amelyben felépülésemet kívánják az ott levő foglyok. Felgyógyulásom után lassan-lassan népi munkám elismerést nyert. És közben megalakult Magyar Népi Szövetség munkájába kapcsolódtam be szaksegítséget nyújtva, amikor erre szükség volt. Elkészítettem a Szövetség számára a népegészségügy megszervezését intézményes formában, részt vettem különböző egészségügyi előadások megtartásában. Majd szinte 4 évi állástalanság után álláshoz is jutottam a brassói cementgyár és az elektrotechnikai középiskolának lettem az orvosa illetőleg egészségügyi tanára.

Ugyancsak abban az időben megszerveztem szülőfalumban egy ingyen orvosi rendelőt a vidék szegény betegei számára, az több éven keresztül működött, ahol díjtalanul végeztem a gyógykezeléseket ás orvosi tanácsadásokat, Bácsfaluban levő szülőházam egyik helységében. Ezt a munkát csaknem 3 éven keresztül folytattam, mind addig amíg az egészségügyi ellátás állami elrendezést nem nyert. Később a Népi Szövetség brassói tagozatának mint hivatalos orvosa éveken át végeztem különböző orvosi teendőket, szakvizsgálatokat tartottam, előadásokat a népegészségügyi problémák tárgyában. Majd azokat írásba foglalva többszörösítve a Magyar Népi Szövetség elküldte a különböző falvak számára ismertetés céljából.

Így én a szántóvető ősök ivadéka, akik közül nem egyen kényszerültek az Ókirályságban megkeresni a mindennapi kenyerét, úgy éreztem, hogy bárhová vezérelt is sorsom, hogy a százados bűnök jóvátételében nekem is részt kell vállalnom. Ebben a munkában vezérelt, népi élet szemléltetem, a testvéri közösség gondolatának szolgálata, tiszta családi élet, az emberiesség, a közélet tisztességének eszméi árva magyar népünk ügyének szolgálata szerény tehetségemhez mérten. Egész szociális világnézetem a humánum, a népiség eszményén formálódott az évek során egy öntudatos, harcos életszemléletté.

A népek, a Duna mentén élő népek sorsközösségének mély átérzésében, az együtt élő népek testvéri megértésében láttam helyünket történelmi érdemeink, haladó hagyományaink örökségében egy jogosan áhítozott és jobb jövőt ígérő sorsunk reménykedésében.

A csaknem 500 éves rabszolgaságban élő csángó népünk itt a Barcaság vidékén megsínylette a szolgaságot. Az ismeretlenségben élte életét, a homály borítja történelmi életének ezt a szakaszát, vagy pedig elkallódott a hajdani Brassói Levéltár polcain. Csak a közelmúltban jelentkeznek népének ügyéért lelkesedő ősök, küzdelmes harcos munkájukkal, akik között mint a hajnali csillag világlott bele Apáczai Csere János, aki nemcsak csángó népünknek, hanem egész magyarságunknak sorsformáló harcosává vált, önön magát áldozván fel az ifjú korban szeretett magyar népének oltárán.

Én már beleszülettem abba a korba, amikor megkezdődött az ébredése a csángó népünknek, öntudatra ébredt már. Ebben az öntudatra ébredésben csángó fajtám léte és jelene, az egész életem nagy kérdésévé formálódott számomra, serkentett, ösztönzött munkámban.

Hiszem és vallom, hogy szociális fejlődés magasztos korszakában, a népi öntudta egyre tisztultabb értelmezésében, ami felszabadult csángó népünkre is ott a Csukás, a Hegyeshegy, a Bolnok és Nagykőhavas aljában szebb és jobb jövő vár. A Muszka-asztal, a Leánymező, az annyiszor felperzselt fal emléke és nagy szomorú múltja után, a Andir bérce, Vajda havasa, Köpe legelője, Tóthpál tető aljában a Tatrang, Döblen, Temes patakok környékén élő csángó népünket kárpótolni fogja asors az elszenvedett szenvedésekért és századokon át hordott nehéz igájáért.

Kelt 1971. július 31. napján, 72 éves koromban.

Dr. Papp Bálint Béla nyug. főorvos

Dr. Palócz Sándor közjegyző
Szeged, 1946. december 21.
Dugonics tér 8-9 sz., Telefonszám: 247.

Dr. Papp Béla orvos Úrnak,
Brassó

Kedves Barátom !

Végtelenül megörültem, amikor soraiddal megtiszteltél. Karácsony ünnepe következik, második karácsonya annak a nehéz időnek, amikor a kiütéses tífusz a földvári táborba beköszöntött. Nagyon sok olyan csúnya és kellemetlen emlék fűz mindannyiunkat ahhoz a lágerhez, amit sohasem fogunk tudni elfelejteni, de a sok keserűség mellett dr. Papp Béla és orvostársainak az önfeláldozó munkásságát, szeretetét, barátságát és megbecsülését egy el nem múló hálával sem lehet megköszönni és arra kérem összes bajtársaim nevében a jó Istent, hogy Téged és családodat nyugodt, boldog életben segítsen.

Kedves Mindannyiatoknak, feleségednek a legboldogabb új esztendőt kívánva egy kérésem lenne Hozzád. Krausz Rudolf brassói mészáros-mester rabtársaim írt nekem egy levelezőlapot, azonban Rudi barátom írása és címe olvashatatlan és nem tudtam neki válaszolni, kérlek köszöntsd nevemben.

Sok szeretettel maradtam mindenkor kész barátod:

olvashatatlan aláírás

Bácsfalusi emlékeim

A Farkas domb utca a falu peremén terült el dombos, lejtős, hágós utcárészleteivel zsuppos vagy zsindellyel borított házsoraival. A déli határon fekvő szántóföldjein termelte a falu népe a burgonyát, rozsot, vagy árpát, a mindennapi kenyere számára. A búza elvetése csak később kezdett meghonosodni a nép körében, hiszen a falusiaknak évtizedeken keresztül árpa vagy rozs lisztből sütött kenyeret ettek. A mezőkből, szántóföldekből álló határ felnyúlik a Tömösi szoroson, napnyugta felé, szinte a Malomdomb vidékéig, a Tömös pataka mellett fekvő legelőkben végződve.

Ebben az utcában - Bácsfaluban - születtem, itt töltöttem el gyermekéveimet, innen jártam iskolába, az elemibe, majd később Brassóba a Római Kath. Főgimnáziumba. Anyai nagyszüleim neveltek fel. Mint a többi falusi gyermek, én is, a falusi életmódot éltem: segítettem a háztartás rendjében, udvarseprésben, az álaltok gondozásában, kerti, mezei munkák végzésében és a kaszálásában, kapálásban. A Garcsini és Ósánci kaszálókon volt egy-egy rétünk, gyermekes örömmel vettem részt a szénacsinálásban, ami jó néhány napon át tartott. Ez az élet volt számomra az a falusi élet, amely örömével, felelőségével, a mindennapos fáradságos munkák elvégzése után beletagzódott a falu gyermekközösségébe. Amikor a tehéncsorda reggeli kihajtásának és esti hazatérésének örömével tekinthettem legelésző teheneink viselkedését: ahogy reggel beállnak a csordába, este pedig ösztönösen megérzik, hogy melyik utcába és melyik kapun kell bemenni szálláshelyükre. Vagy hogy tudtam örülni a lakodalmas menet várakozásában, amikor elvonulásuk után az utcára kitett kártyában vagy vedrekben megszámlálhattuk a bedobott krajcárokat.

A Vízjárás utcában, ott ahol a Tanorok utca betorkollik a Vízjárásba, az utcán lefelé menet, ott volt a híres Borcsa Mihály vegyeskereskedése és korcsmája. Oda sokszor naponként leszaladtam, hol ecetet, hol gyufát vásárolni, vagy cukrot vagy spirituszt pálinkának: nagyszüleim küldtek el. A bolttal szemben a Bolnok patak folyása mentén egy kis rét terült el a szélén egy gémes kúttal, emlékeztetve arra, hogy amikor még nem volt vízvezeték, ilyen kutakból merítette a falu népe a szükséges ivóvizet. Híres volt ez a kút mellett elterülő parlag, ezen a parlagon vagy réten rendezte a falu legénysége időközönként legénytáncait. De ezen a réten szokta tartani az esküvő, a templomi vallásos szertartás, előtti szombat délutánján a vőlegény legénybúcsútáncát. Hányszor néztem kisgyermek koromban ezt a körcsárdást táncoló legény-együttesnek a táncát. Amikor a legények csángó ruhás öltözetben táncoltak danolva, odagyülekezet a hét szomszédság apraja és nagyja, és gyönyörködtek a táncban, búcsúztatták a vőlegényt zeneszóval, tánccal, énekkel a legénysorból. Ugyanezt a táncot, megismételték a vőlegénnyel az ifjak a templom előtti téren is, az Istentisztelet megkezdése előtt. Utána felvonultak a templom karzatába ahol a vőlegény közrefogásával elhelyezkedtek a padokban. A lányok pedig csángó ruhába öltözve a menyasszonnyal együtt a templom baloldali közepe táji két padsorban helyezkedtek el, a menyasszony szintén a padsor közepén foglalva el helyét. Úgy általában lehettek kb. 18 vagy 20-an. Felemelő látvány volt, amikor bevonult a templomba vőlegény kortársaival és a menyasszony szintén kortársaival szemet gyönyörködtető szép csángó viseletükben. Én gyermekkoromban igyekeztem is minden ilyen esküvői szertartást megnézni, idejében megtudtam az esküvők megtartásának napját, igaz lelki örömmel néztem végig a lefolyását.

Gyermekkorunkban hasonló nagy esemény volt húsvét harmadnapján rendezett ünnepélye a falu férfi lakosainak. Közülük vagy 20-30-an vettek részt az ezen a Kuka-ünnepélyen, amikor is felöltözve különböző rendetlen ruházatban álarccal a fejükön, bottal a kezükben üvöltve mentek az utcákon ijesztő hangulatot keltve a járókelők és nézők seregében. A kukák menete a falu Bolnok felé vezető útnak egy kiemelkedő pontján elterülő Crucea téren gyülekezett hangos üvöltések mellett, amikor együtt volt az egész sereg megkezdődött a kukák tánca nagy üvöltés és kiáltás, vidám bohóckodások mellett táncoltak egy jó darabig. Utána csapatostól vonultak lefelé, útközben bementek rokonaik, barátaik udvarába, ahol énekelve köszöntötték a ház népét, miközben jókedvvel elfogyasztották a házigazda enni és inni valóit. Időközben még a régi időkben miután a kuka ünnepség kezdett elfajulni, botrányos jeleneteknek vált az okozójává, az elöljáróság a csendőrség utján betiltotta a kuka-ünnepség megtartását, de azért még egy pár éven keresztül csak megpróbálták az ünnepség megrendezését, rendszerint fiatalabb ifjakat vagy gyermekeket küldtek ki a terep kikémlelésre, hogy vajon jönnek-e a csendőrök. Ha aztán hírül vették, a csendőrök közeledtét akkor gyorsan elillantak, levetették kuka ruházatukat, gyorsan átöltöztek, amire a csendőrök megérkeztek, nem láttak kukákat sehol, hiába jártak házról-házra, vagy jól elbujtatták, hogy nem találtak rájuk.

*

Emlékezetes maradt számomra, a Tatár-hányás vagy Tatár-sánc, amely a Tömösi szorost alkotó déli és északi hegygerinc erdőség közt elterülő mezőkön vonult végig. A hányást egy erdei út két részre választotta el, a déli hosszabb része volt az úgynevezett csángó rész, amelyeken ünnepnapokon és vasárnap délutánokon a falusi csángó ifjak sétáltak végig, a felső északi részén inkább a román falusiaknak volt sétáló és játszó része. A sánc alapja széles teteje felé elvékonyodik ösvényt formálva a járókelésre. A monda szerint a török tatár betörések ellen létesítették a falu lakosai a csaknem másfél kilométer hosszú sáncot, a sánc déli végén elterülő réten ünnep és vasárnap délutánján gyűltek össze a csángó ifjak és lányok játékokkal és táncolással töltve el a délutánt. Itt szövődtek sokszor egész életre szóló barátságok, mátkaságok. Kedves játékuk volt sok egyéb társa játék mellett különböző zálogosdival végződő játékok, vagy a legények szemét bekötő társas játékok. Ezekben a társas játékokban, amikor serdülő korba értem én is gyakran részt vettem. Örömmel éltem magam bele a játék hevébe falusi kortársaimmal együtt. Ahányszor arra jártam mindannyiszor elcsodáltam ennek a sáncnak vagy földhányásnak titokzatos alkotását, eredetét legendákkal és mondákkal szőttes keletkezését. Még kisgyermek koromban ott, ahol a sáncot ketté szelte az erdei szekér út, az út két oldalán hatalmas sziklatömbök terültek el a sáncszélen, amelyekkel szükség esetén az utat teljesen elzárhatóvá tudták tenni, amikor veszély fenyegette a falut.

Dr. Papp Béla

 
©2006 copyright hetfalu.ro | powered by Mediaexpert®